Főoldal > Cikkek > Gyermeknevelés > Toleranciára, elfogadásra nevelés - Hol van az a határ, amikor az elfogadás már áldozatot csinál a gyerekből? E... - Szülők Lapja

Toleranciára, elfogadásra nevelés - Hol van az a határ, amikor az elfogadás már áldozatot csinál a gyerekből? Egy anyuka osztotta meg tapasztalatait

Szülőklapja képTapasztalatból azt tanácsolom mindenkinek, hogy bánjon csínján azzal, mennyire neveli toleránsnak a gyerekét. A túlzott toleranciát egy hajszál választja el attól, hogy áldozatokká váljunk.

Szerző: Szülők lapja
2017-05-10
Forrás: Szülők lapja
Share on Tumblr
kuldeskuldeskuldeskuldes
vonal

Vajon meddig tart a tolerancia, az elfogadás, és honnantól válhatunk mi, vagy a gyermekeink áldozattá? Hogyan lehet kezelni egy olyan helyzetet, ha a gyermekünk van veszélyben? Mit tanítsunk meg a gyermekünknek az élet nehézségeiről? Tömösi-Kerékgyártó Andrea pedagógus, író, egy gyermekes édesanya gondolatai.

Hárman vagyunk testvérek, és bizony gyermekkorunkban gyakran veszekedtünk. A szüleim pedig sokszor a következő mondattal próbáltak véget vetni a viszálynak: ”Engedj te, Dunyika, neked olyan jó természeted van.”

Ez a mondat tudat alatt belém vésődött és hosszú évekre meghatározta a személyiségemet. Én voltam a tolerancia mintaképe. Egészen a húszas éveim derekáig küzdöttem a rossz beidegződéssel, hogy mindig magam elé helyezzem a mások érdekeit és komoly erőfeszítésembe került, hogy megtanuljak nemet mondani és kiállni magamért.

Elfogadás, de ésszel
Amióta így élek az egész életem megváltozott. Sokkal határozottabb és nyitottabb lettem és már nem hiszem, hogy másodrangú lennék a többiekhez képest, akinek mindig engednie kell. Nyíltan vállalom a véleményemet - még akkor is, ha az másoknak nincs ínyére -, ami hosszú ideig elképzelhetetlen volt számomra. Már nem akarok mindenkinek megfelelni és ez hihetetlen szabadságérzéssel tölt el.

Manapság mindenhonnan az dől, hogy első az elfogadás. Éljen a tolerancia. Ez persze nagyrészt igaz, hiszen mások elfogadása nélkül nem lennénk képesek együtt létezni az embertársainkkal. A saját tapasztalatomból tudom azonban, hogy a toleranciának kell, hogy legyen egy határa. Ha túl sokszor, túl sokat engedünk, annak mi magunk látjuk a kárát.

Amikor egy kisgyerek terrorizálja a többit az oviban
Legutóbb a béketűrésem határát akkor értem el, amikor a lányom testi-lelki épsége került veszélybe az óvodában. Azért, hogy felhívjam a figyelmet erre az igen komoly és egyre gyakoribb problémára, közzé is tettem a történetünket, amelyben elmesélem annak a magatartászavaros kislánynak az esetét, aki a sorozatos dühkitöréseivel és társai ellen irányuló agressziójával szinte ellehetetlenítette a lányom óvodai csoportjának a mindennapjait. (Azok számára, akik nem olvasták a korábbi posztot, elmesélem, hogy a lányom annyira félt a dühöngő és ok nélkül a többiekre rátámadó társától, hogy reggelente zokogva kapaszkodott belém, és könyörgött, hogy ne hagyjam ott. Végül úgy tudtam rávenni arra, hogy bemenjen a csoportba, hogy kint vártam rá a folyosón, és ahogy kezdődött az aznapi cirkusz azonnal hazavittem - az írást itt olvashatod el)

Rengeteg hozzászólás érkezett az írásomra. Az előre várható kommentek mellett volt néhány, ami komolyan elgondolkodtatott.

Tényleg mindent el kell tűrni?
Egy hölgy felháborodva írta, hogy milyen szégyenletes a problémához való hozzáállásom és milyen helytelen viselkedésre tanítom a gyerekem azzal, hogy kimenekítem egy számára kellemetlen helyzetből és nem nevelem mások elfogadására. A hölgy szavaiból azt vettem ki, hogy szerinte az lett volna a helyes út, ha a lányomat arra nevelem, hogy zokszó nélkül elviselje a kislány támadásait és dühkitöréseit, mivel minden valószínűség szerint súlyos problémákkal küzdő gyerekről van szó.

Egy másik hozzászóló azt ajánlotta, hogy amennyiben a lányomnak ilyen súlyos lelki traumát okoz, hogy egy dühöngő és másokat testileg veszélyeztető társával egy helyiségben kell tartózkodnia, vigyem pszichológushoz. Mármint én vigyem, az amúgy teljesen normális, kiegyensúlyozott gyerekemet terápiára, míg a magatartászavaros kislány vígan folytatja a társai bántalmazását.

A fent említett hozzászólások kapcsán elgondolkodtam: hol is van a tolerancia határa? Mennyit vagyunk kötelesek elviselni azért, mert a másiknak komoly gondjai vannak?

Az említett hozzászólók úgy gondolták, hogy mivel szegény kislánynak minden bizonnyal súlyos otthoni problémákkal kell megküzdenie, a csoport többi tagjától elvárható, hogy egy hang nélkül elviselje a támadásokat. Kihangsúlyozom, hogy négyéves kisgyerekekről van szó! Azon gondolkozom, miért hiszik egyesek úgy, hogy fontosabb egyetlen gyerek - még ha problémákkal is küzd -, mint 22 másik? Az miért nem számít, hogy nekik mekkora traumát okoz, amiért nap mint nap el kell viselniük a támadásokat?

Az integrált nevelés buktatói
A felnőtt világban komoly szabályrendszer szerint éljük a mindennapjainkat. Ha egy nagykorú személy testi sérülést okoz egy másiknak, a törvény bünteti. Nagykorú elkövető esetében senkinek nem jut eszébe azt mondani, hogy nézzük már el neki, amit tett, hiszen szegénynek traumatizált gyerekkora volt. Pedig biztosak lehetünk benne, hogy annak, ha valakinek felnőtt korára súlyosan torzul a személyisége, igen komoly lelki oka van. Mégsem engedjük tovább szabadon garázdálkodni, hanem törvény adta kereteken belül próbáljuk a társadalom többi tagját megvédeni tőle.

Azon tűnődöm, hogy a gyerekeinknek miért nem jár ugyanez a jog? Őket miért nem védi meg a törvény attól, hogy egy megvadult társuk megalázza, megverje vagy lelki terrorban tartsa őket?

Cikkünk a hirdetés után folytatódik

hirdetés

BABÁT VÁRSZ?

Izgulsz, hogy minden rendben legyen a babavárás alatt? Szeretnél mindent megadni az egészséges fejlődéséhez?  Kattints ide, és nézd meg, hogy mit tehetsz érte >> 

vonal

[x] hirdetés


Amikor tavaly megoldást kerestem a problémánkra, azt a választ kaptam, hogy nincs mit tenni, mivel integrált nevelés van hazánkban. Ez a mi történetünkre lefordítva annyit jelentett, hogy kénytelenek voltunk tehetetlenül nézni, ahogy egy súlyos problémákkal küzdő gyermek sorozatosan bántalmazza a többieket és gyakorlatilag tönkreteszi a társai mindennapjait. Hiába ajánlottak az óvónők többféle segítséget az édesanyának, ő nem élt eggyel sem. Egy kiskorú személy esetén miért nincs arra törvény, hogy a szülő kötelezve legyen a súlyos magatartászavarral küzdő gyerekét megfelelő kezelésben részesíteni? A gyerekeink esetében miért elfogadott, hogy egy társa napjában jól helybenhagyja? Miért kell ezt szó nélkül eltűrniük? Valóban ez lenne a toleranciára való nevelés kulcsa?

Úgy gondolom, toleráns ember vagyok. Elfogadom a másságot és békében élek az embertársaimmal. Sőt, a férjemmel próbálunk jó példát mutatni a lányunknak. Rendszeresen segítjük a rászorulókat, soha nem tesszük pénzzé a feleslegessé vált dolgainkat, hanem elajándékozzuk őket az arra érdemeseknek. Gondolunk az utcán élőkre és szinte minden nap teszünk ki élelmiszert a hajléktalanoknak. Otthont adunk utcára kitett állatoknak, etetjük a madarakat telente, szóval próbálunk olyan életet élni, hogy a lányunk felnőve büszke lehessen a szüleire.

A saját gyermekem a legfontosabb
Mégis, az említett magatartászavaros kislány esete átlépte a béketűrésem határát. Előtört belőlem az anyatigris, aki bármi áron megvédelmezi a gyerekét. Bármennyire is sajnáltam a kislányt, aki nyilván komoly problémákkal küzdött, elsősorban a saját, tulajdon gyermekem testi és lelki épsége érdekelt.

(Zárójelben megjegyzem, arra azért őszintén kíváncsi lennék, hogy azok, akik a hozzászólásukban a problémás kislány pártját fogták, hogyan cselekednének, ha az ő gyermeküket veszélyeztetné minden áldott nap egy megvadult társuk. Ha az ő gyermekük zokogna szívet tépően reggelente és kapaszkodna beléjük kétségbeesetten, hogy ne hagyják ott, mert fél. Vajon akkor is a tolerancia élharcosai lennének, és azt mondanák a négyévesnek, hogy „Drágám, tudom, hogy rettegsz a társadtól, aki bármelyik pillanatban, minden ok nélkül rád támadhat, de ezt el kell viselned, mert szegénynek komoly problémái vannak.” Aztán szépen lefejtenék magukról a beléjük kapaszkodó gyereket és belöknék a csoportszobába.)

Tapasztalatból azt tanácsolom mindenkinek, hogy bánjon csínján azzal, mennyire neveli toleránsnak a gyerekét. A túlzott toleranciát egy hajszál választja el attól, hogy áldozatokká váljunk.

A tolerancia határa - hogyan lesz egy gyerekből áldozat?
A történetben szereplő magatartászavaros kislánynak volt egy „barátnője”, aki egyben a bokszzsákja is volt, ugyanis ő volt a dühkitöréseinek a legtöbbször kiszemelt célpontja. Az agresszív kislány elnyomta őt, rendszeresen bántalmazta, egy alkalommal kakis WC papírt próbált a szájába nyomni. A bántalmazott kislány szülei nem léptek fel a gyermekük védelmében, arra hivatkozva, hogy a problémás kislány édesanyjának e nélkül is van elég gondja. Elsőre azt mondhatnánk, hogy ez igazán szép, toleráns viselkedés. Csakhogy van egy bökkenő. Azzal, hogy az édesanyát próbálták kímélni, a saját lányukat hagyták cserben. Mivel hosszú időn keresztül nap, mint nap részese voltam az óvoda mindennapjainak láttam mit kell elviselnie az elnyomott kislánynak. Szép lassan beletörődött a helyzetébe, és már nem is lázadt ellene.

Azzal, hogy nem álltak ki mellette a szülei arra nevelték, hogy szó nélkül elviselje a sorozatos megaláztatásokat.

Létezik egy pszichológiai kifejezés, a tanult tehetetlenség. Ez a jelenség akkor alakul ki, ha egy személy egymást követő kiszámíthatatlan negatív ingerek hatására feladja, hogy azokat megpróbálja elhárítani. A tehetetlenség legfőbb jellemzői közé tartozik a reménytelenség és a passzív viselkedés. Ez az állapot már gyerekkorban is kialakulhat, ha a gyerekek azt látják a szüleiktől, hogy nem küzdenek önmagukért, a családjukért, hanem megadóan elfogadják a rossz helyzetet. Ezekből a gyerekekből sokszor depressziós felnőtt válik, negatív jövőképpel, mivel azt tanulták meg, hogy nincs beleszólásuk a sorsuk alakulásába. Nos én úgy láttam, hogy a támadásoknak kitett kislány a legjobb úton járt, hogy kialakuljon nála a tanult tehetetlenség állapota.

Ha elhárul a veszély...
Ahogy a korábbi bejegyzésemben írtam, a magatartászavaros kislány végül elment a csoportból és ezzel megoldódott a probléma. A távozásával az egész csoport - de leginkább a sorozatos támadásoknak kitett kislány - fellélegzett. Mióta kikerült az elnyomás alól, hatalmasat változott a személyisége. Sokkal nyitottabb, felszabadultabb és magabiztosabb lett. Néha az az érzésem, mintha nem ugyanazt a gyereket látnám. Ilyenkor eltűnődöm, milyen szerencsés, és mennyiben alakult volna másképpen akár az eljövendő egész élete, ha még két éven keresztül szó nélkül el kellett volna viselnie a sorozatos támadásokat és egy életre beleég, hogy nem tehet semmit a bántások ellen.

Mit tanultam az esetből? - Tanácsok a lányomnak
Megtapasztaltam, milyen úgy élni, hogy az ember folyamatosan mások igényeit a sajátjai elé helyezi és milyen az, ha kiáll önmagáért. A lányomat ezért arra nevelem, hogy legyen elfogadó és megértő másokkal, de csak az észszerűség határáig és soha ne engedje, hogy mások bántalmazzák vagy kihasználják.

Ha pedig olyan élethelyzetbe kerül, amit nem tud sem megoldani, sem befolyásolni, lépjen ki belőle, mert a hosszú időn keresztül elszenvedett stressznek igen komoly egészségkárosító hatásai vannak.

Szerző: Tömösi-Kerékgyártó Andrea, a Lányomnak az életről blog írója

Címkék: gyermeknevelés, bántalmazás, elfogadás, tolerancia

Feliratkozás hírlevélre

Érdekesnek találtad ezt a cikket? Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkeinkről, iratkozz fel hírlevelünkre.

Email*
Név*
hirdetés

[x] hirdetés

OLVASD EL EZT IS!

Így lesz okosabb a gyerek biflázás nélkül! 8+2 igazán kreatív módszer, hogy jobban menjen a matematika és a történelem
Így lesz okosabb a gyerek biflázás nélkül! 8+2 igazán kreatív módszer, hogy jobban menjen a matematika és a történelem

Minden tanár, nevelő és bizony a szülők dolga is, hogy felkeltsék és fenntartsák az érdeklődést a tanulandó dolgok iránt. Ehhez újabb és újabb kreatív módszereket kell találni, ennek zseniális példái a tanító iskolalépcsők.

tovább a cikkre
Így reagálnak a járókelők, ha egy ember rosszul lesz az utcán - Egy pedagógus a saját bőrén tapasztalta meg
Így reagálnak a járókelők, ha egy ember rosszul lesz az utcán - Egy pedagógus a saját bőrén tapasztalta meg

Bizonyára te is belegondoltál már, milyen lenne, ha hirtelen rosszul lennél, miközben az ügyes-bajos dolgaidat intézed - vajon lenne, aki segít neked? Mit tudsz tenni ilyen helyzetben? És ha te látsz olyan embert, aki segítségre szorul? Elmennél mellette vagy tennél valamit?

tovább a cikkre
12 szuper könyv, amitől a gyerek tényleg megszereti az olvasást - Könyvajánló kisiskolásoknak 6-10 éves korig
12 szuper könyv, amitől a gyerek tényleg megszereti az olvasást - Könyvajánló kisiskolásoknak 6-10 éves korig

Az első benyomás, az első találkozás valami újdonsággal általában meghatározza, hogy a későbbiekben az ember miként viszonyul egy-egy adott témához, emberhez, tárgyhoz. Ha elvarázsol, akkor újra és újra szeretnénk megmerítkezni az érzésben, de ha elrettent, meghőkölésre késztet, a következménye az elutasítás lehet.

tovább a cikkre

Vissza az előző oldalra

hirdetés

BABÁT VÁRSZ?

Kíváncsi vagy, hogy mekkora? Mit érez? Hallja-e, ha beszélsz hozzá? Tudj meg mindent a babavárás csodájáról, miközben életed legfontosabb naplóját töltögeted a saját pocakos és ultrahang fotóiddal, érzéseiddel, élményeiddel. Kattints ide >>

vonal

[x] hirdetés

hirdetés

[x] hirdetés

hirdetés

[x] hirdetés

Legnépszerűbb

Videók

Recept ajánlatunk

Sajtos rúd

Sajtos rúd

Sütemények >>
10 hónapos kortól. >>

Hozzávalók: 16 dkg liszt 18 dkg sajt 12 dkg vaj 3 tojás sárgája 2 evőkanál tejföl só

Recept:

A lisztet, a reszelt sajtot, a vajat és a 2 tojás sárgáját összekeverjük, hozzáadunk 1 evőkanál tejfölt és egy kis sót. Összegyúrjuk, kétszer kinyújtjuk, mint a vajas tésztát, majd hideg helyre tesszük.

Egy óra múlva 1/2 cm vastagra ny&uac(...) tovább a teljes recepthez...


Webáruház ajánló

Ha nem jön a baba

Ha nem jön a baba

2 400 Ft.-

Megnézem

Pocakosnapló

Pocakosnapló

2 800 Ft.-

Megnézem

Legfrissebb szakértői válasz

Dr. Árvainé Koczok Márta

Dr. Árvainé Koczok Márta

tanácsadó szakpszichológus

tovább a szakértőhöz >>

Éjjeli felriadás

Kedves Édesanya!
Gyermeke valószínűleg az őt érő stresszt így tudja kezelni, a szülő közelsége a nyugtató számára. Ez valóban sok feszültséget generálhat otthon. Én első körben ki próbálnám deríteni, mi jelent most neki fokozott stresszt. Ki lehet próbálni relaxációs technikákat, melyeket könnyedén egy-egy relaxációs mesekönyv segítségével is megtanulhat. A technika rendszeres alkalmazása, a mindennapi feszültségek átbeszélgetése, a több játék, több szülői figyelem, megoldást hozhat. Ha azonban ez nem eredményez jelentős javulást, érdemes konzultálni egy szakemberrel.

Ezt olvastad már? [x]
Hírek, érdekességek

1-es típusú cukorbetegség: Így segíti az állam az érintett gyerekeket és szüleiket! - Milyen jelek utalnak 1-es típusú diabéteszre?

vissza vissza