Lehet-e túlszeretni egy kisbabát?

Az anyával szimbiózisban élő újszülött természetszerűleg tőle várja igényeinek azonnali kielégítését, s ezt – más kommunikációs eszköz híján – sírással jelzi. Az anyai ösztön pedig arra késztet minket, anyákat, hogy a legmélyebb álomból is felébredjünk, és mielőbb tegyünk valamit, amitől kisbabánk megnyugszik.

Pszichológusként gyakran találkozom azzal a kérdéssel, hogy vajon lehet-e „túlszeretni”, elkényeztetni egy kisbabát. Vajon ki kell-e elégíteni minden igényét, vagy a kezdetektől türelemre kell nevelnünk gyermekünket?


1. év
Erre a dilemmára nehéz egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni, mivel a válasz eléggé összetett. Az élet első hónapjaiban, úgy gondolom, nem beszélhetünk elkényeztetésről, hiszen az újszülött teljes mértékben az anyára van utalva, aki egyfajta szenvedéstől szabadítja meg gyermekét, amikor megpróbálja minél előbb kielégíteni igényeit.
Fontos megjegyezni, hogy a gyerekben ekkor alakul ki az egész életre nézve meghatározó „ősbizalom” érzése, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy a szorongásait uralni tudó, megfelelő önbizalommal rendelkező, harmonikus kapcsolatokra képes felnőtt váljék majdan belőle.


1. év után
A későbbiekben – különösen az első életév után – a kisgyermek egyre inkább képes lesz várni és elviselni a kellemetlenségeket. A szülő akkor tesz a legjobbat a gyerekének, ha a fejlettségéhez igazodva a türelemre intést mindig kiegészíti egy számára is érthető magyarázattal. Emellett fontos szem előtt tartani a fokozatosság elvét is: nem lehet például egyik napról a másikra elvárni tőle, hogy tűrje az éhséget, ha mindaddig azonnal kapott enni, amikor megéhezett. Eleinte az is nagy teljesítmény, ha ki tudja várni, hogy a forró étel elhűljön.

Ugyanígy fokozatosan érhetünk el arra a szintre, hogy a felnőttnek ne kelljen azonnal ugrania, ha a gyereknek valamilyen problémája adódik. Természetesen e téren is nagy egyéni különbségek mutatkoznak: vannak, akik korábban érnek meg a türelemre, míg másoknak hosszú éveken át jelent nehézséget ez az elvárás.

Jó esetben a gyermek értelmi képességeinek fejlődésével párhuzamosan egyre inkább képes lesz arra, hogy kivárja a dolgokat, s erre már a felnőtt is építhet. Úgy gondolom, körülbelül óvodáskorra jön el az az időszak, amikor már nagy szükség van arra, hogy türelemre neveljük a gyerekeket, hiszen a közösségben a társakhoz is alkalmazkodni kell. Éppen ezért a közösségbe kerülés önmagában is fejleszti a kicsik ez irányú képességeit.


Feltétel nélküli szeretet
Bármilyen életkorú is a kisgyermek, létfontosságú számára, hogy biztos legyen a szülei feltétel nélküli szeretetében, hogy tudja: elfogadják őt minden tökéletlenségével együtt. Ebben az értelemben megint csak nem lehet elkényeztetésről beszélni. Az első életévekben töltjük fel a gyermekünk szeretettankját, s ennek segítségével képes lesz elviselni az élet kisebb-nagyobb nehézségeit. A későbbi bizalom, a megfelelő szülő-gyerek, illetve a többi társas kapcsolat, valamint az Istenbe vetett hit alapjait is ebben az érzékeny periódusban rakjuk le. Persze a továbbiakban is szükség van folyamatos utántöltésre, de a korai időszak kulcsfontosságú e téren. Ha a gyermek kénytelen azt megélni, hogy a szülei számára nem elfogadható, nem szerethető, ő sem lesz képes szeretni önmagát és ennek következtében másokat sem.


Fojtogató szeretet
Kivételes helyzetekben létezik olyan is, amikor a szülő szeretete már fojtogató a gyerek számára. Ez akkor fordul elő leginkább, ha a szülő megfelelő párkapcsolat híján minden figyelmével és szeretetével a gyerek felé fordul, mintegy elárasztja őt az érzelmeivel, és a saját szeretetigényének a kielégítését is tőle várja.


Ideális esetben, megfelelő hozzáállás mellett a gyermek azt éli meg, hogy a szülei szeretetét soha nem veszítheti el, rájuk minden körülmény között számíthat. Közben bízni tud önmagában, és így bátran szembe mer nézni az élet kihívásaival.



Rácz Tímea
tanácsadó szakpszichológus

A cikk a Family magazin 2010/I-es számában jelent meg.