Kell a gyereknek a sok fejlesztés, különóra, a többiekkel való összehasonlítás? Mit mond el a szülőről, ha fejlesztésről fejlesztésre hordja a gyermekét?

Figyelemzavaros, hiperaktív, autista – milyen gyorsan rásütik a mai gyerekekre ezeket a jelzőket! Holott sokszor csak a szülőnek kellene őszintén néhány kérdést feltennie magának - állítja Kaponya Éva természetgyógyász szakértőnk. És hogy mire gondol pontosan? A lenti írásból kiderül, de célszerű azzal kezdenünk, hogy már magára az elolvasására is időt szánunk.

Zsófi 8 éves figyelemzavaros, akit szülei fejlesztésről-fejlesztésre hordanak
17 óra 10 perc. Már késésben vannak, de tudom, mindig rohannak. Mikor végre beesnek a rendelőbe, olyanok, mint az akadályfutók, talán csak a liftben fújták ki magukat, mire felértek a hatodik emeletre.

Zsófi 8 éves, 2. osztályos. Kedves, cserfes kislány. A tanulás kicsit nehezen megy neki, mert diszlexiás, és szinte egy percig sem tud nyugodtan maradni az órákon. Az ablak előtt repülő lepke, vagy a lámpáról lelógó pókháló mind-mind izgalmasabbak számára. Néha gondol egyet, feláll, kimegy, visszajön. Figyelemzavaros, mondták rá, fejlesztése szükséges. És a szülők hordják is mindenhová. Mozgásfejlesztés a suliban, gyógyúszás, terápiás lovaglás, este pedig közösen újra át kell nézni mindent, amit napközben az iskolában vettek, hogy valamennyire lépést tudjon tartani a többiekkel. De így sem könnyű… Most elkezdtek természetgyógyászhoz is járni, remélve, hogy az alternatív gyógymódok segítséget nyújthatnak.

Hónapok óta figyelem őket, Zsófit is, és anyukáját is. A kislánynak mindig mélyen karikásak a szemei, mikor végre ideérnek, és a kezelés kezdete után nem sokkal már csukódnak is le a szemei. Sokszor sírt is. Csöndesen, pufók kis arcán hangtalanul folytak a könnyek, ahogy oldódott a feszültség. És a gyerek, aki napközben olyan volt, mint a motolla, nyugodtan feküdt. Hosszú-hosszú ideig... Mert volt végre egy hely, ahol nem kellett megfelelni, teljesíteni, eredményeket produkálni. Nem csúfolja senki azért, mert téveszti a betűket, és azért sem, mert duci. Anya jön mindig vele, és ez jó, mert apa nagyon szigorú. Haragszik azért, mert nem szeret olvasni, mindig nyaggatja, hogy gyakoroljanak, és bár imádja Zsófit, ő azért érzi: apának rossz, hogy ő más, mint a többiek. Nem olyan, mint a bátyja, aki jól tanul, ügyes a teniszben, ő nem „problémás”, rá lehet büszkének lenni.  

Talán ezek járhatnak a pöttöm kislány fejében, míg valóban el nem nyomja az álom. Ideális páciens, mondhatnám, hiszen gond nélkül tudom kezelni. Amikor végzünk, ébreszteni kell.

Eközben édesanyja szégyellősen kapja össze magát a váróban, ugyanis ő is elaludt a kanapén. Nem tudom nem észrevenni, milyen fáradt. Minden benne van a tekintetében. Aggódás, hogy gyermekének mindent meg tudjon adni, aggódás, hogy elég jó szülő-e, megtesz-e mindent annak érdekében, hogy lánya végre egy legyen az osztálybéli gyerekekkel, ne ő legyen az, akivel mindig gond van.  Ezért hát járnak rendületlenül, hetente többször is a fejlesztésekre. Igaz, kicsit messze van egymástól az iskola és az uszoda, a lovarda is a város szélén van, de menni kell… Eközben ott a nagyfiú is, a háztartás, a munka… Magára már se ideje, se ereje.

„Egy kevésbé fáradt, kimerült gyerek minden területen jobban helyt tud állni”
És az ő példájuk sajnos nem egyedi eset. Elcsépelt mondatok, hogy rohanó, stresszes a világ, túl nagyok a társadalmi elvárások, emiatt a családon belüli elvárások is, nagy a nyomás szülőn, gyermeken egyaránt. Ez pedig egy ördögi kört eredményez, melyből kilépni nehéz, és sokak számára nem is alternatíva. A stressz újabb, még több stresszt eredményez, amit aztán továbbadunk a munkahelyen, családban, nyomasztó terhet rakva gyermekeinkre, szorongást generálva bennük, és önmagunkban. Ennek felismerése egyedül legtöbbször nehéz. Ha sikerül jó szakembert találni, aki ráébreszt arra, hogy ideje lassítani, talán még menthető a helyzet.

Egy kevésbé fáradt, kimerült gyerek minden területen jobban helyt tud állni. Megfontolandó, hogy van-e annyi haszna az egyszerre történő rengeteg ide-oda hurcolászásnak, mint amennyire leterheli ez az egész családot. Ami pedig előbb-utóbb feszültséget fog szülni családon belül is.

Nem lenne talán jobb levegőt hagyni mindenkinek, és szépen, sorjában megpróbálni csak, amiket a szakemberek javasolnak? Sorjában, nem egyszerre. Így talán jutna idő egymásra is, mindenki nyugodtabb lenne, és a szülőn lévő nyomás csökkenésével arányosan egyszer csak azt vennénk észre, hogy a gyerek is nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb.


Ha csökken a nyomás a szülőn, akkor a gyerek is nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb lesz

Amikor a túl sok fejlesztés az ellenkezőleg hathat
Néhány évvel ezelőtt volt egy páciensem, hasonló korú, mint most Zsófi. Hasonló tüneteire nagyon hamar rásütötték a bélyeget, hogy autista. Szerencsére jól tudtunk együttműködni, és nagyon hamar hihetetlen eredményeket produkált az iskolában, végig tudott ülni már egy színházi előadást is. Őt is millió fejlesztésre hordák. Ezek összehangolásában, ha nehezen is, de megfogadták tanácsaimat. Ám egyszer csak apuka kitalálta, hogy meg kell tanulnia a kisfiúnak zongorázni is, mert a zene fejleszteni fogja a ritmusérzékét, és ez harmonizálóan fog hatni mindenre. Amikor megjegyeztem, hogy talán ennél jobban már nem kéne leterhelni egy ilyen kis gyereket, nem jöttek többet… Hónapokkal később hallottam róla, hogy visszaesett minden szinten, és sajnos epilepsziás tüneteket kezdett produkálni.

Először a szülők lelkét kell rendbe tenni
Mi lehet tehát a jó megoldás? Idealizáltan, és szívem szerint azt válaszolnám, kezdjük a szülőkkel! Először belőlük segítsünk kidolgozni az állandó megfelelést (amely tulajdonképpen valójában önbizalomhiány), nekik segítsünk csökkenteni a stresszt, harmóniába hozni őket önmagukkal. És utána folytatni a pedagógusokkal. A szintén fáradt, kimerült, nyomás alatt lévő pedagógusokkal, akik a túlterheltséget sokszor bizony türelmetlenséggel, kevesebb figyelemmel reagálják le. Tegyük tehát először rendbe a felnőtteket! Ezek után jöjjenek csak a gyerekek. De lehet, hogy erre már nem is lenne szükség? Nagy valószínűséggel így van. Egyelőre viszont, ez sajnos valóban csak egy idealizált, de szándékkal, elhatározással realizálható megoldás.

Lehetne sorolni számos terápiát, amely természetes módszerekkel, gyógyszerek nélküli kezeléseket kínálva próbál segíteni. Ezek közül mindenki válassza ki azt, ami számára elfogadható, és ami iránt bizalmat érez. Az igazi hangsúly ugyanis nem a választott terápián van, az csak egy mankó, segítség. A lényeg, a változtatás szándéka. Az, hogy kilépjünk a mókuskerékből, és a körülöttünk lévő páncélokat arra használjuk onnantól kezdve, hogy a stressz lepattanhasson róla. Ha pedig megszületik egy elhatározás, egy tudatos döntés, az hatással lesz az egész család életére, feledtetve azt, hogy ki is volt a „problémás”.

És hogy ne maradjon befejezetlen a történet… Zsófi édesanyja is elkezdett kezelésekre járni, a kislány pedig ma már csillagos ötösöket hoz, és magától kéri, hogy olvassanak…

Szerző: Kaponya Éva
Fotó: Pixabay