"Tudsz róla, milyen szerencsés vagy, hogy nap mint nap láthatod a gyermekedet?" - Egy gyászoló anya üzenete minden szülőnek

Lippai Marianna, az Életkedv blog szerzője szomorú apropóból indította annak idején a weboldalát: egy gyógyíthatatlan betegség következtében elveszítette imádott kislányát, és miután kirángatta magát a gyász legmélyebb bugyraiból, úgy döntött, hogy veszteségéből erőt merítve igyekszik másokon segíteni, másoknak megmutatni, a nehézségek ellenére milyen boldogság egy gyerek és meg kell ragadni minden pillanatot, amit vele tölthet az ember.

A következő bejegyzést szeptember 7-én posztolta a Facebook-oldalára, érdemes minden szülőnek elolvasnia és elgondolkodni a sorain...

"Bármennyi időt is töltesz ma a gyermekeddel, legyél érte hálás! Hiszen a gyermeked és a vele való együttlét nem más, mint áldás!

Ma nem véletlen ez a gondolatom. Nagyon is szándékos! Egy szándékosan „értetek” elkövetett szívből jövő merénylet. Mert olyan rövid az élet! Ugye tudjátok, hogy mindig van alapja annak, amit írok? És azt tudjátok-e, hogy mekkora mázlista szülők vagytok? Igen, azok vagytok! Csak jó lenne, ha erre szép lassan rájönnétek magatok (is).


A szerző, Lippai Marianna és kislánya

Nos, szerintem eléggé kiváltságosnak, szerencsésnek, - vagy, ahogy fogalmaztam imént, mázlistának -, mondhatja magát az az anyuka és apuka, aki nap, mint nap láthatja a gyermekét. Hiszen bármikor vele lehet. Vele kelhet, vele feküdhet, megölelheti, játszhat vele, hallgathatja a csilingelő csacsogásait, vagy éppen a sokszor idegesítő hisztiket, az alvás előtti nyűglődéseket, és érezheti azokat a kis finom nyálas puszikat, láthatja a szétdobált zoknikat és a szanaszét hagyott játékokat. És van, amikor az asztalhoz ülésért neki napjában többször rimánkodhat, olykor picit mérgesebben a kelleténél rászólhat (persze, csak szeretetből), délutánonként vele tanulhat, vagy a cukrászdában vele együtt fagyizhat, a parkban kettecskén vele sétálhat, vele közösen bohóckodhat, s akár - ha a helyzet úgy hozza -, vele sírhat és vigasztalhatja kedvére. Hiszen mint tudjuk, ilyenkor sem a szülő, sem a gyermek nem vágyik másra, csak egy hosszú ölelésre.

Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy az, amiket megéltek a gyermekeitekkel, az maga a csoda. Nézzetek minden nap rájuk úgy, hogy ők a ti kincseitek! Csodálatos kincsek! Egyediek, különlegesek és csak a tieitek! Szeressétek őket azzal a lelkesedéssel, amivel egykor vártátok őket! Élvezzétek, hogy van gyermeketek és örüljetek, hogy velük tölthettek akármennyi percet! Mert ajándék ez nektek! A legszebb és legértékesebb ajándék, amit ember csak kaphat.

Írom ezt nektek úgy, hogy mindezt 13 évig édesanyaként megélhettem. És megsúgom: nagyon élveztem! Az anya-szülő kapcsolat minden pillanatát szerettem. Szinte magába az érzésbe beleszerelmesedtem! Mostanra azonban csak ennek az emlékét viszem… Viszem, és közben emlékezem.

Pontosan ma 7 éve, ezen a napon láttam utoljára Dominikát, a lányomat. Hét éve nem érzem azt, amiről fentebb írtam nektek. De ti még érezhetitek! Ti még velük lehettek! Ti még őket ölelhetitek! Ti még kimondhatjátok napjában többször a nevüket! Ti még velük élhettek és a sorsnak hálásak lehettek, hogy élnek a gyermekeitek és hogy őket szerethetitek!"

Lippai Marianna és kislánya szomorú történetéről többet olvashatsz korábbi cikkünkben: Megindító levél egy magyar édesanyától, aki elveszítette kislányát »

Forrás, fotó: Facebook/Életkedv