"Kétéves vagyok. Nem rémes. Csak csalódott. Meg ideges, és feszült, tele érzelmekkel, és össze vagyok zavarodva"

Terrible twos - azaz a "rémes kétéves" kornak nevezik az angolszászok az egy és hároméves kor közötti időszakot, amit magyarul dackorszakként emlegetünk. De vajon milyen lehet kétévesként látni minket, szülőket?

Ezt próbálja visszaadni egy ismeretlen - feltételezhetően szülő - írása, aki úgy írta meg gondolatait, mintha egy kétéves gyermek írta volna. A szöveg 2018 elején bukkant fel az interneten, azóta rengetegen megosztották, köztük egy Mary Katherine Backstrom nevezetű amerikai blogger is, aki a saját kislánya hisztizős képével illusztrálta az írást.

Az, hogy több százezer megosztást és 31 ezer hozzászólást kapott, jól mutatja, milyen népszerű volt a posztja, bár sokan kritizálták amiatt, hogy a saját gyermekéről egy ilyen megosztó képet tedd ki a nagyvilágnak.
 

Egy kétéves naplójából

Kétéves vagyok. Nem rémes. Csak csalódott. Meg ideges, és feszült, tele érzelmekkel, és össze is vagyok zavarodva. Légyszi, ölelj meg!

Egy kétéves naplójából:

Ma felkeltem, és egyedül akartam felöltözni, de azt mondták: "Nem, erre most nincs időnk, hadd öltöztesselek fel én."

Ez szomorúvá tett.

Egyedül akartam megreggelizni, de azt mondták: "Nem, akkor minden maszatos lesz, hadd etesselek meg én."

Ettől csalódott lettem.

Egyedül akartam odamenni a kocsihoz, és egyedül is szálltam volna be, de azt mondták: "Nem, rohannunk kell, nincs erre időnk. Hadd vigyelek én."

Ettől eltört a mécses.

Egyedül akartam kiszállni a kocsiból, de azt mondták: "Nem, sietünk, hadd vegyelek ki én."

Ettől legszívesebben kifutottam volna a világból.

Később építőkockázni akartam, de folyton beleszóltak, hogy "ne így, inkább úgy..."

Úgyhogy úgy döntöttem, nem is akarok többet építőkockázni. Inkább babáztam volna egyet, így kivettem egy kislány kezéből a babát. De azt mondták: "Nem, ezt nem szabad csinálni. Tanuld meg, hogyan kell osztozni a játékon."

Nem tudtam, pontosan mi volt a baj azzal, amit csináltam, de egészen elszontyolodtam. És megint elfogott a sírás. Csak egy ölelésre vágytam, de azt mondták: "Na nyomás, nincs is semmi bajod, menj csak vissza játszani."

Aztán szóltak, hogy ideje elpakolni a játékokat. Ezt onnan tudtam, mert valaki egyfolytában mondogatta: "Menj, és pakold el a játékaidat!"

Nem igazán fogtam fel, ez mit is jelent, így vártam, hogy megnézzem, más hogy csinálja.

"Te meg mit csinálsz? Miért csak álldogálsz itt? Pakold el a játékaidat, de most azonnal!"

Teljesen elbizonytalanodtam: azt nem engedik meg, hogy egyedül öltözzek vagy hogy a saját lábamon menjek oda, ahova kell - de most meg azt akarják, hogy pakoljak el?



Nem tudtam, mit kéne tennem. Valaki megmutatná, hogy ezt az elpakolást hogyan kell? Hogyan álljak neki? Mit hova tegyek? Egy csomó szó ömlött hirtelen felém, de a felét nem is értettem, azt sem tudtam, mit csináljak. Egészen elfogott a félsz, és nem mozdultam egy tapodtat sem.

Inkább hasra vetettem magam a földön, és zokogni kezdtem.

Amikor egyedül akartam enni, akkor nem hagytak, és azt mondták "nem, ehhez még túl kicsi vagy, hadd csináljam én".

Ezt olyan megalázónak éreztem. Próbáltam megenni az elém lerakott ételt, de még elügyetlenkedtem, erre azt mondták "Tessék, kóstold meg, kapd be ezt a falatot...", és csak tolták az arcomba.

Nem akartam tovább így enni. Sírva fakadtam, és úgy éreztem, egyszerűen muszáj mindent ledobálnom, ami csak előttem van.

Nem tudtam leszállni az etetőszékből, mert túl pici vagyok, és nem megy, és senki nem akart nekem segíteni... Folyton csak azt mondogatták, hogy egyek egy falatot. Ettől csak még jobban sírnom kellett. Éhes voltam, csalódott és szomorú. Elfáradtam, azt akartam, hogy valaki végre a karjaiba vegyen. Rossz volt a közérzetem és úgy éreztem, nem vagyok ura a helyzetnek. Ez megijesztett, és csak sírtam, egyre jobban sírtam.

Kétéves vagyok. Nem hagyják, hogy egyedül öltözzek, vagy hogy a saját lábamon menjek oda, ahova kell, és senki nem engedi meg, hogy én gondoskodjam a saját szükségleteimről.

De azt azért elvárják, hogy tudjam, mit jelent osztozni a játékon, hogyan kell odafigyelni valakire, vagy éppen várni egy kicsit. Elvárják, hogy tudjam, mit kell mondanom, hogyan kell cselekednem egyes helyzetekben, és azt is, hogy miként kezeljem az érzéseimet.

Elvárják, hogy csendben üljek, és azt is, hogy tisztában legyek vele, ha valamit ledobok, az el is törhet... De én ezeket még NEM tudom.

Nem engedik, hogy gyakoroljam, hogyan kell járni, tolni, húzni, cipzárazni, gombolni, önteni, étkezni, mászni, rohangálni, dobni vagy olyan dolgokat csinálni, amikről tudom, hogy képes lennék rájuk. Amik izgalmasak, amik felkeltik a kíváncsiságom - de ezek azok a dolgok, amiket NEM tehetek meg.

Kétéves vagyok. Nem rémes. Csak csalódott. Meg ideges, és feszült, tele érzelmekkel, és össze is vagyok zavarodva. Légyszi, ölelj meg!

Forrás, fotó: Facebook/MomBabble (szerző ismeretlen)