Ezért nem beszélek többé a gyerekeim előtt (túl sokat) a koronavírusról - Egy anyuka vallomása

Egy kisgyermekes édesanya, Koller-Wossala Zsófia írta meg véleményét arról, hogy miért nem jó, ha egy családban túl nagy teret kapnak a koronavírusról szóló hírek.
 

Valódi szörny a szekrényben: Miért nem beszélek többé a gyerekeim előtt (túl sokat) a koronavírusról

 
A legtöbb gyerek fél valamitől. Fél a szekrényben megbúvó szörnytől, a mumustól, aki majd elviszi, a sötétben ólálkodó szellemtől vagy az ágy alatt lapuló ijesztő lénytől.

A 2020-ban kisgyermekkorát élő piciny emberke viszont nem csak ezektől fél. Fél még valamitől, valamitől, ami az előzőleg felsoroltaknál sokkal rémisztőbb. Mert az az egy igazi. Arra az egyre nem mondja Apa, hogy ugyan Kicsim, nem létezik; nem mondja Anya, hogy bújj ide Kisbabám, majd én megvédelek tőle. Nem meséli el Mama, hogy bizony gyerekkorában ő is félt tőle, de most már tudja (és ha a Mama tudja, akkor az biztosan úgy is van), hogy nem létezik, és így NINCS MITŐL FÉLNI.

Ez a valami nem ilyen, ez a valami igazi, ez nem megy el, nem megy el akkor sem, mikor felkel a nap. Pedig akkor minden rossz el szokott menni. De ez marad reggel is, ebédkor is és még az esti játéknál is ott van. Ettől a valamitől nem csak "én" félek, ettől fél Anya, pedig ő eddig csak attól félt, hogy minket elveszíthet; ettől a valamitől fél Apa és Papa, pedig Apa és a Papa semmitől soha, de soha nem félt. Ez a valami ijesztőbb minden szörnynél, ijesztőbb, mert ez igazi...


(illusztráció)

Ma este Szofi hányt. Szofi 3 éves, épp most töltötte. Hányt már máskor is. Most vigasztalhatatlanul sírt utána. Öleltem és babusgattam, bíztam benne, hogy elalszik a karomban és mikor majd reggel felébred, jobban lesz.

Nem aludt el. Csak sírt. Aztán végre kibökte: "Anya, én most elkaptam a kojonavíjust?"

3 éves… Nekem talán nincs is emlékem 3 éves koromból. De ha lenne is, biztosan valami vidám, aranyos, szívmelengető vagy épp tesómmal harcolós, civakodós emlék lenne. Egészen biztos, hogy nem egy furcsa, félelemhez hasonlító állandóan jelenlévő, nyomasztó érzésegyveleg, és biztosan nem egy valódi szörnyeteg emléke, egy olyan szörnyé, akitől még a felnőttek is félnek.

Remélem nem lesz emléke erről az időszakról. Illetve remélem, ha mégis lesz, akkor arról, hogy mennyi időt tudtunk együtt tölteni, játszani, nevetni, kézműveskedni, lakásban csúszdázni vagy teraszon csigaházat festeni és hogy ez mind milyen szép volt. Remélem, nem fog emlékezni a szorongásra.

Nekem csodaszép, gondtalan, megkímélt gyerekkorom volt. Nem vesztettem el nagyon közeli családtagot, nem éltem át háborút, éhínséget, természeti katasztrófát és még biztosan sorolhatnám, hogy mit nem...

Ha kívánhatnék, kívánnám, hogy a gyerekeim gyerekkora is gondtalan, békés és könnyed legyen. De vannak dolgok, amiket az ember sajnos nem tud befolyásolni.

Egyvalamit viszont mindig megtehet az ember: mindig kihozhatja a helyzetből a legjobbat.

Így én most ezt fogom tenni. Teszem, amíg tehetem, amíg rajtam múlik, hogy az ő életük gondtalan. Persze fontos, hogy már gyerekként tudják, hogy mi zajlik körülöttük a világban, ahogy az is fontos, hogy ezeket a dolgokat átbeszéljük, hogy megértsék, hogy a saját kis nyelvükre fordíthassák.

De valós fenyegetettség esetén talán az is fontos, hogy azért mégse tudjanak mindent, hogy maradhassanak gyerekek, hogy azon gondolkodhassanak, melyik baba haját fésüljék ki vagy melyik transformer az erősebb.

Nem tudjuk, mikor lesz vége a járványnak, sem azt, hogy kinek mivel kell ezáltal szembenéznie, megküzdenie. Betegséggel? Veszteséggel és gyásszal? Egzisztenciális problémákkal? Nem tudjuk, senki sem tudja. És ha nem is félünk úgy igazán, akkor is érezzük, hogy most minden más, hogy valami nyomasztó érzés egy picit mindig jelen van. És agyalunk, szorongunk, bizonytalanok vagyunk. És ezt ezek a pici emberkék mind-mind érzik. És ez nekik rossz.

#hagydhogygyerekmaradjon

Szerző: Koller-Wossala Zsófia
Fotó: Rawpixel, Freepik