A következmények tanításakor soha nem az a kérdés, hogy mi mit tudunk, és azt hányszor mondtuk már el a gyereknek, hanem az, hogy tudjuk-e mi van a gyerek fejében, mert ahhoz kapcsolódva lehetünk hatással a viselkedésére. A következmények tanításakor soha nem az a kérdés, hogy mi mit tudunk, és azt hányszor mondtuk már el a gyereknek, hanem az, hogy tudjuk-e mi van a gyerek fejében, mert ahhoz kapcsolódva lehetünk hatással a viselkedésére - Dr. László Zsuzsa klinikai szakpszichológus írása segít megérteni gyermekünket.

A tanuláshoz többnyire szükség van a megtapasztalásra, a megfogalmazásra és a kettő összekapcsolására. Arra érdemes törekedni, hogy a külső világ és a gyerek viselkedése között kapcsolatra hívjuk fel a figyelmet - Mit is jelent ez?

Egy tipikus példa:
Például a gyerek fut az uszodában, a szülő kiabál "Ne fuss, mert el fogsz esni". A gyerek elesik, a szülő pedig dühös lesz, mert ő tudta és mondta előre, de a gyerek nem hallgatott rá. Tehetetlen mérgében elkezd a gyerekkel veszekedni, régen még olyat is láthattunk, hogy rácsap a fenekére.

Nézzük mi van a gyerek fejében: jókedve van, vagy meglátott valamit, vagy csak gyorsan be akar menni a vízbe, izgatottságában elfelejti, hogy nem szabad futni. Hallja a kiabálást, de ő tudja, hogy nem fog elesni, sokszor fut és van tapasztalata, hogy általában nem esik el.

Amikor mégis megtörténik, akkor megüti magát, fájdalma van, a szülő meg kiabál vele. Erre válaszként a  családi rutinok szerint, lehet, hogy a szülő hangjától még jobban üvölt, vagy stílustól függően, azt mondja, hogy hülye vagy hagyjál békén.



Az viszont biztos, hogy a szülő haragja és az ő fájdalma együtt olyan erős érzelmeket kelt benne, ami teljesen törölni fogja azt, ami megelőzően történt. Nem jön létre a viselkedés és annak következményét összekötő tanulás. Helyette csak a szülő gyerek közötti érzelmi zűrzavar mélyül.
 

Így tanítsd meg a gyermekednek, hogy tanuljon a következményekből

1. Először is valami olyasmit kell kiabálni, hogy "Lassabban, mert csúszik a kő". Erre általában minden gyerek reagál. Az óvodások biológiailag arra vannak beállva, hogy általános szabályokat tanuljanak. A nagyobbaknak meg van már tapasztalatuk, akár a vizes kőről, akár arról, hogy a figyelmeztetésünk nem ok nélkül való. Ebben a felszólításban van információ és a gyereknek döntést kell hoznia, hogy felhasználja-e.

2. Ha mégis elesik, akkor baleset érte és segítségre, vigasztalásra szorul.

3. Amikor már megnyugodott, és mielőtt útjára engedjük, akkor kell rákérdezni, hogy szerinte mi az uszodaszabály. Ha tudja, jó, ha nem, akkor megmondjuk: "A vizes kő csúszik. Akkor szerinted mi a szabály?"

Innentől már rendben vagyunk. Biztosak lehetünk benne, hogy tudja a szabályt, ettől kezdve csak kérdeznünk kell és nem figyelmeztetni. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem fog időnként megfeledkezni magáról, de ennek a valószínűségét csökkentettük anélkül, hogy félelmet vagy szorongást építettünk volna ki benne.

Ezért ne használd a VESZÉLYES szót, csak indokolt esetben
A fent említett esetben és a hasonló helyzetekben ne használjuk a "veszélyes" szót. Ezt olyan helyzetekre érdemes fenntartani, amit nem lehet kipróbálni. A veszélyes szónak azt kell jelentenie, hogy a gyerek azonnal leáll azzal, amit csinál, vagy amit csinálni akart.

Ha valami tényleg veszélyes, akkor a szülő ijedtsége is leállíthatja a gyereket, de csak akkor, ha hisz nekünk. Az a szülő, aki a vizes kövön való elcsúszásra, a biciklivel való felborulásra ugyanúgy reagál, mint az úttestre való kifutásra, annál a gyerek nem tud különbséget tenni, hogy melyiknél mennyire kell vigyázni.

Másik példa:
A gyerek játszik a legújabb transzformerével és eltöri, "Ez ócska, vacak, nem is kell!"
Ha a szülő dühös lesz és így reagál:
- "Ezért sírtál már két hónapja, egy vagyonba került!"
- "Persze, mert te semmire sem tudsz vigyázni! Minek nyomtad olyan erővel!"
- "Hát ha nem vigyáztál rá, én biztosan nem veszek neked másikat!"
Kész a veszekedés, mindketten csalódottak, érzelmileg frusztráltak és ezt egymás ellen fordítva a másikat használják feszültség-levezetésre. Hamar megfeledkezve arról, hogy mi indította be ezt az érzelmi cunamit.



Gondolj arra, mit élhet át a gyerek
Ha szeretnénk kapcsolatot építeni a gyerek viselkedése és annak következménye között, akkor megint arra érdemes gondolni, hogy mit élhet át a gyerek. Csinált valamit, például türelmetlen volt, erővel akarta megoldani a nehézségét és tönkrement a vágyott játéka, amit így már nem is lehet megmutatni a barátoknak... Az önmagunk által önmagunknak okozott csalódást nehéz még felnőtt korban is kezelni. Ebben a gyerek segítségre szorul.

1. Próbáljunk nyugodtak maradni. A helyzetben benne van a büntetés, ne fokozzuk, hanem érezzünk együtt a bánatában. Ha szomorú, próbáljuk vigasztalni.

2. Segítsünk megoldást találni például megragasztható-e. A bánatban együtt kell érezni, nem kell magyarázni, kioktatni.
 
3. Persze sokkal nehezebb, ha a gyerek dühös lesz. Ilyenkor szidhatja magát vagy a játékot, de az sem ritka kisebbeknél, hogy a szülőt. Ebben az esetben először a megnyugvásban próbáljunk meg segíteni. Itt aztán különösen ne akarjuk megbeszélni, mi történt, mert az olaj lesz a tűzre.

4. Amikor megnyugodott, akkor kérdezzünk rá. Ne oktassuk ki, de szabad olyat mondani, ami könnyen megjegyezhető, például "az okos ember nem erőből dolgozik", még jobb, ha erre példát is tudunk az ő életéből hozni: "Lehet, hogy most egy kicsit türelmetlen voltál, de emlékszel, a múltkor meg milyen türelmesen tekerted vissza a kocsi kerekét és meg is tudtad javítani. Néha mindenkivel előfordul, hogy türelmetlen."
 
5. Olyan helyzet is létezik, amikor a szülő úgy érzi, hogy a gyereket nem érdekli a veszteség. Azt gondolja, majd úgy is kap másikat. Ilyenkor a szülők leggyakrabban azt kiabálják, hogy "Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy kapsz másikat!"  

Ha szeretnénk a gyerek viselkedését és annak következményét összekapcsolni, ebben az esetben is, akkor természetesen ne mondjuk, hogy nem veszünk másikat, és persze ne is vegyünk. Inkább sajnálkozzunk, hogy milyen kár, hogy nem tud vele játszani, de mást nem kell tenni. Néhány nap múlva lehet visszatérni, hogy mi van a játékkal? Szerinte megjavítható-e? Nézzük-e meg együtt?

Ha elutasító, akkor kérjük el tőle, mondjuk azt, hogy ha neki nem kell, akkor mi megnézzük, mert hátha meg tudjuk csinálni. De az is lehet, hogy még törötten is lehet vele játszani. Ha neki nem kell, gondolja meg, hogy be lehetne vinni az óvodába, hiszen nem mindenki tud megvenni ilyen drága játékot.
 
Nem kell erőszakosnak lenni. Főleg nem kell sokat beszélni, csak felvetni a lehetőségeket, hogy a figyelme középpontjába hozzuk, hogy mi történt. Amire egyébiránt rá is kérdezhetünk. Ha indulatmentesen tudunk beszélgetni a történtekről és hagyjuk, hogy a gyerek gondolkodjon rajta, akkor a kapcsolatot létre fogja hozni a tette és annak következménye között, és emlékezni is fog rá.

Összegezve, amikor egy összefüggést szeretnénk a gyereknek megtanítani, a fenti példákhoz hasonló esetekben, akkor kerüljük az érzelmi reakciókat. Az erős érzelmekkel a gyerek és világ kapcsolatáról szóló a tanítás helyett a hangsúlyt a szülő és gyerek közötti kapcsolatra visszük át. Ezzel megnehezítjük a gyerek tapasztalati tanulását, esetenként töröljük is.

Amikor "helyzet van", ne neveljünk! Később, amikor lehetőség nyílik nyugodt beszélgetésre, akkor tárgyaljuk ki, hogy mi és hogyan történt.

Forrás: Facebook/Dr. László Zsuzsa pszichológus
Fotó: Freepik, Freepik