Az ember olyan emlős, amelynél a férfiak segítenek az utódok felnevelésében. Nem így van ez az emlősök döntő többségénél: a hímek feladata gyakran egy perc alatt teljesíthető, a nőstények azonban kihordják és nevelik az utódokat. Mivel ők garantáltan hozzájutnak a legjobb hím génekhez, nem kell túl szépnek és erősnek lenniük. Szürkék és kicsik, ami nem túl igazságos jutalom a szorgalmukért. A hím géneknek viszont küzdeniük kell egymással genetikai információjuk halhatatlanságért, ezért egyre erősebb, ügyesebb és pompázatosabb testeket építenek. Ezt a folyamatot nevezzük szexuális szelekciónak, szemben a természetes szelekcióval.
Az emberiség szexuális szelekciója eltér az állatvilágétól
Világítsuk meg a két folyamat közötti különbséget a páva esetével. A hím színes pávatollai kifejezetten értelmetlennek tűnnek, hiszen sokat kell táplálni őket, a róka hamar kiszúrja az ilyen egyedeket, akik még csak nem is tudnak jól repülni és szaladni. A fiúk egyre csak színesednek, a lányok pedig egyre inkább kedvelik ezt. Tehát míg a természetes szelekció révén az egyedek a környezethez alkalmazkodnak, addig a szexuális szelekció a másik nem igényeihez alakítja a testfelépítést és a viselkedést. A madarak és az emlősök esetében szinte kizárólag a hímek színesednek (erősödnek, dalolnak szépen, növesztenek hatalmas agancsokat, stb.), az ember viszont – a férfi önfeláldozása révén – kikerült ebből az egyoldalú rendszerből.
Magas IQ=magas pozíció=sok pénz: így választanának a nők?
Egy elmélet szerint a kettős párválasztási rendszer volt az emberi evolúció legfőbb motorja, a kölcsönös megfelelés fújhatta fel óriásira az emberi agyat. Hogy pontosan milyen tényező játszotta a pumpa szerepét, ma még csak találgathatunk. Lehetséges, hogy agyunk alapvetően a dicsekvés eszköze, és csupán a pávatoll szerepét játssza. A hollywoodi filmek gyakran visszatérő motívuma az, amikor a férfi az első estén kisétál a kiválasztottal a szabad ég alá, és elmagyarázza neki a csillagok állását. A színésznő és a mozinéző hölgyek szeme könnybe lábad a nagyfokú értelem megnyilvánulásán. A magasröptű gondolatok talán azt jelzik egy hölgynek, hogy a férfi oly pazar szürkeállománnyal rendelkezik, hogy még ily fölösleges dolgokat is képes elsajátítani. A „magas IQ → magas pozíció → sok pénz → sok gyerek” linearitás jól működő társadalmakban még ma is érvényben van. Ezért elegendő a lánc első elemére figyelni, a többi automatikusan teljesül.
Az evolúciós dilemma
A férfiak korlátlan potenciával rendelkeznek, ezért génjeik a házasság intézményét erős korlátnak érzik. Kompromisszumot kötnek ugyan a gyermeknevelés terén, de a figyelmük más nők iránt lankadatlan marad. A nők potenciája rendkívül szűk, ezért egy szexualitással kapcsolatos döntés náluk óriási jelentőséggel bír, így ők jóval megfontoltabbak a férfiaknál.
A nők génjei megpróbálnak egyensúlyt teremteni az őket érő két, ellentétes evolúciós eredetű nyomás között. Egyrészt, egy apa segítségével szeretnék felnevelni a gyermekeket, ezért a női testben a hűség színlelésének képességét alakítják ki, nehogy a partner gének idő előtt lelépjenek. Másrészt azonban a női gének – a nagyobb genetikai változékonyság, nagyobb evolúciós siker logikája alapján – változatos partnergéneket szeretnének társítani az utódokban, ezért nem elégedettek az egyetlen férfi által biztosított genetikai változékonysággal.
A hűtlenség bizonyítékai
Miért a férfiak hajlamosabbak a poligámiára?
A férfiak valamivel termetesebbek a nőknél, ami poligám hajlamot sejtet. Kölcsönösen választjuk ugyan egymást, de a férfiak küzdelme mégis erőteljesebb. A küzdelem eredménye csak akkor jelenik meg az anatómiánkban, ha a női oldalon fogadókészség van a győztesen való osztozkodásra. A férfi magassága tehát a női hűtlenség első bizonyítéka. A férfiak egyéb tulajdonságai is poligámiára utalnak. Ilyenek például a magasabb fokú agresszió, a pozíció és a népszerűség vehemensebb hajhászása, és jellemzőbb a dicsekvés a pénzt, a hatalmat és a befolyást illetően, valamint az a tény, hogy a hipotalamuszuk szexualitásért felelős agyi magvai háromszor nagyobbra nőttek a nőkénél.
Vagy a nők ugyanolyan csalfák lennének?
A csimpánz nőstények populációnkénti teherbeesési esélye százszor kisebb, mint a gorilla nőstényeké. Ezért a csimpánz hímeknek százszor aktívabbnak kell lenniük a gorilla hímeknél. Mi lehet ennek vajon az oka? Valószínűleg az, hogy a csimpánz a szexet nem csupán szaporodásra használja, hanem például élelemért adja cserébe. A kis valószínűségek törvényét alkalmazva, a csimpánz nőstény el tudja dönteni, hogy ki legyen utódai biológiai apja, a gorilla nőstény sokkal szigorúbban van tartva, ilyesmire még gondolnia sem szabad. A nők megtermékenyülési esélye a két rokon faj között van, ami a női hűtlenség egy újabb bizonyítéka. Az úgynevezett késleltetett orgazmus egy újabb eszköz a nők kezében a biológiai apa kiválasztására. A kéjérzés szinkronizációja az ejakulációval ugyanis megnöveli a megtermékenyülés esélyét.
Mégiscsak a „méret a lényeg”
A nők a hűtlenségük egy további bizonyítékát is a férfiak testében rejtették el. A csimpánzok heremérete 16-szorosa az óriási gorilla hímekének. A jelenséget a spermakompetíció elve magyarázza: a második hím igyekszik több hímivarsejtet termelve kiszorítani az elsőnek érkező hím ivarsejtjeit (a vadkan egy liter spermát ürít e célból). A gorillánál érthetően nincs spermakompetíció, mert a potenciális donorokat a poligám hím már rég kupán verte. Az emberi here mérete szintén a két rokon közé esik. A következtetés itt is magától adódik. Érdekes módon, a főemlősök hímvesszője is nevetségesen apró. Valójában normális méretűek azok, az emberé túl nagy – ennek okáról vita folyik a kutatók között. A hosszútávú női döntést valamilyen oknál fogva meghatározza a férfiak örömokozó képessége. Tehát, a méret igenis számít, a nők csak diplomatikusak a férfiakkal, ha ebbéli kételyeiket megosztják velük.
Ovulációkor a nők nagyon kedvesek a szeretőikkel
Rokonaink nőstényeinek feneke piroslik, amikor termékenyek. A mi nőink eltitkolják ezt, ovulációjuk jeleit valamilyen ok miatt eltüntették előlünk. És hogy mi ez az ok? Több vizsgálat szerint a nők a szeretőkkel való randevút az ovulációjuk körüli időpontra időzítik, és ilyenkor a férjek csak esélytelen időpontokat kapnak. Ovulációkor a nők nagyon kedvesek azokkal a férfiakkal, akiknek a génjeinkben látják a jövőt, nagyon elutasítóak viszont, ha nem. A nők bizonyos agyrégiói (például az arcuatus mag és a szubfornikális szerv) az ösztrogén hormonok hatására szabályosan újrahuzalozódnak a biológiai ciklusuk során, a házastársak ismerik ennek viselkedésbeli részleteit.
A férfi hónaljszaga sejteti a szociális státuszt
Honnan tudják a nők, hogy egy szuperdomináns géndonorral állnak szemben? Ma egyszerű a helyzet, a férfiak pénzt és pozíciót szereznek, kacsalábon forgó palotákat vesznek, és betonúton nevetségesen ható terepjárókat vezetnek, mobiltelefonnal a kézben, ezzel jelezvén, hogy éppen fontos utasításokat osztogatnak. Akinek nem telik ilyesmire, az dicsekszik például eltúlzott befolyással vagy valamilyen kiemelkedő képességgel. A génjeink azonban nem tudják követni ezt a civilizációs robbanást, ezért egy stratégiát kellett kitalálniuk korábban. Egy detektort, amely képes érzékelni a férfi dominanciát. A férfiak hónaljszaga olyan feromonokat bocsát ki, amelyek jelzik a szociális státuszt. Egy kísérlet során nőkkel - számukra ismeretlen donorok hónaljából származó - szagmintákat szagoltattak. A hölgyek csak a domináns férfiak mintáit tartalmazó tamponokat tartották izgatónak. A kísérlet érdekessége az volt, hogy a férjes asszonyok érdeklődése jóval magasabb volt a szuperdomináns szagminták iránt, mint a férjezetleneké (a szürke nevelő gének már talonban voltak).
A hűséges férjek egyben nagylelkűek is?
A helyzet pikantériája az, hogy az embernél is megtalálható az AVPR1 gén két allélikus formája. A viselkedésgenetikusok kiderítették, hogy a hosszabb promóterrel rendelkezők stabilabb párkapcsolatot létesítenek, mint a rövidebb promóter hordozói. A modern genetikai diagnosztikai technikákkal szinte azonnal megállapítható, hogy egy személy melyik allél variánssal rendelkezik, vannak cégek, akik potom összegért el is végzik a tesztet. Kiderült egyébként az is, hogy az AVPR1a gén az önzetlenséget is befolyásolja. Úgy tűnik, hogy a csapodárság és a zsugoriság, illetve a hűség és a nagylelkűség kéz a kézben együtt járnak – lehetséges, hogy a genetikánk koherens erkölcsre ösztönöz?
A férfiasság génje
Egy férfiban válás után újra sok tesztoszteron kezd termelődni - vajon miért?
A tesztoszteron hormon alakítja ki a férfiasságot. Ez a hormon az élet folyamán két nagy hullámban önti el a testet (magzati kor és kamaszkor), ezáltal eltéríti a férfi test fejlődését a női alapprogramtól, valamint kialakítja a felnőtt férfi nőktől való különbözőségeit. A férfiak között azonban eltérés van e hormon vérbeli szintjében. Ennek oka részben genetikai, részben környezeti. A genetikai hátteret még nem ismerjük pontosan. Azt azonban tudjuk, hogy az elvált férfiakban magas lesz a hormon szintje, nyilván azért, hogy új partner keresésére motiváljon.
Társra vagy kalandra vágyunk? - a nők már sokszor ránézésre döntenek
Kiderült – nem túl nagy meglepetést okozva –, hogy a tesztoszteron befolyásolja a férfiak viselkedését is: a magas alap hormonszint a kalandor, míg az alacsony szint a hűséges viselkedéssel korrelál. Újdonság azonban az a megfigyelés, hogy a tartósan magas tesztoszteron szint férfias (szögletes, dús arcszőrzetű) arcot produkál, míg az alacsonyabb hormonszintű férfiak arca gyerekes marad. A nők tehát a férfiak arcvonásai alapján elvileg el tudják dönteni, hogy csak egy kalandot vagy hűséges, gyermekszerető partnert keresnek egy férfiben. Valószínűleg e döntést meg is teszik, természetesen tudat alatt.
Az erkölcs közbeszól
A kérdés az, hogy ellen akarunk-e állni DNS-ünk kísértésének
A fenti érvelések az önző gének szempontjait taglalták. Az önzés genetikai mértéke azonban egyénenként változik. Másrészt a gének az embernél olyan agyat alkottak, amely tudattal és erkölccsel rendelkezik. E két fegyver birtokában elvileg ellenállhatunk a DNS-ünk kísértésének. Hogy ez statisztikailag mennyire sikeres, arra vonatkozóan nincsenek megbízható adataink. A viselkedésgenetika – beleértve annak molekuláris válfaját is – gyermekcipőben jár még. E tudományterület módszerei nem olyan egzaktak még, mint ami más biológiai diszciplínákra jellemző. Ezért a levont következtetéseket is óvatosan kell kezelni. Szakmai szempontból az úgynevezett „egy gén – egy viselkedés” paradigma korrektsége is megkérdőjelezhető.
Az emberi viselkedés rendkívül bonyolult agyműködés eredménye, és nyilvánvalóan sok gén kontrollja alatt áll. Egyetlen allélvariáns alapvető hatással lehet ugyan a viselkedésre, de ismernünk kell a többi gén utasításait a pontos predikciókhoz. Az ember genetikai változékonysága rendkívül alacsony, cirka 0,1 százalék, ezért, lehetséges, hogy sok gén határozza meg ugyan a viselkedést, de mégis csupán egynéhányuk változékonysága funkcionális jelentőségű. Úgy tűnik, hogy a viselkedést szabályozó – főként az idegi kommunikációban résztvevő fehérjéket kódoló – génekben a változékonyságot az átlagtól magasabb arányban és hosszabb távon tartja a természetes és/vagy a szexuális szelekció.
A fenti gondolatmenet tehát különféle elméleteket taglal, amik igazságtartalma ma még nem teljes bizonyossággal igazolt. Ami biztos az az, hogy a viselkedésünk, az elménk és az erkölcsünk a gének evolúciós játszmájának fő célpontjai.
A szerző egyetemi tanár, a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Kara Orvosi Biológiai Intézetének intézetvezető igazgatója.
Az írást teljes terjedelemben az Indexen >>> olvashatjátok.
Szerző: Boldogkői Zsolt
Fotó: FreeDigitalPhotos
