A felnőttek csak addig boldogok, amíg gyerekük nem születik - Mi az üzenete az óvodás kislány meglepő kijelentésének?

Ma délelőtt a játszón egy egészen különleges beszélgetésben volt részem, ami azóta sem megy ki a fejemből. Az egyik anyuka elmesélte, hogy a középső csoportos óvódás kislánya nemrég határozottan kijelentette, hogy a felnőttek, csak addig boldogok, amíg gyerekük nem születik...

Már ez is elég meglepő kijelentés volt egy ilyen pici gyerek szájából, de aztán az anyuka tovább mesélte a történetet. Kiderült, hogy a lányával pár napja végignézegették a nászútjukon készült fényképalbumot, ami szinte sokkolta a kislányát. A kislány ugyanis megdöbbent, hogy az anyukája milyen szép, fiatal és boldog volt, mielőtt ők a testvérével megszülettek. Az anyuka persze próbálta elütni a dolgot azzal, hogy közben eltelt tíz év, és különben is a nászútján mindenki hihetetlenül boldog, de a gyerekét nem sikerült megnyugtatnia. Szegény kislány teljesen összetört, hogy a szülei az ő létezésük óta már nem nevetnek annyit, és nem csillog úgy a szemük, mint régen.

Ha az anyaság a nőiesség csúcspontja, akkor miért néz ki sok anyuka csapzottan?

Azért fogott meg annyira ez a történet, mert már én is ezen töprengek egy jó ideje. Elvileg az anyaság a nőiség-nőiesség kiteljesedésének csúcspontja kellene, hogy legyen. Ezzel szemben, ha valaki bepillant egy játszótérre, leginkább fásult, feketébe-szürkébe öltözött, elcsigázott anyukákat láthat. Egyfelől ez persze teljesen érthető, hiszen borzasztóan kimerítő dolog édesanyának lenni. Napi 24 órás szolgálat, ahol csak akkor van pihenő, ha a kis őrmester épp alszik. De akkor sem lehet henyélni, mert vár a házimunka, mosás, főzés, takarítás. Aludni, jó, ha öt-hat órát tud az ember egyhuzamban, de sokszor még azt is megszakítja az éjszakai riadó. Csoda hát, ha a kisgyerekes szülők olyanok, mint akiket kifacsartak?

Emlékszem, egyszer vendégségben voltunk, és azon tűnődtem, hogy ki lehet az a gyönyörű nő az esküvői fényképen, amikor hirtelen leesett a tantusz, hogy az előttem ülő anyuka az. Döbbenetes volt, mert a kép és a valóság köszönőviszonyban nem állt egymással. A képen egy karcsú, gyönyörű frizurájú, csodálatos sminkben pompázó nő pózolt boldogan. Velem szemben pedig egy igencsak kigömbölyödött, csapzott hajú, karikás szemű, sápadt anyuka ült. Ott és akkor szentül megfogadtam, hogy történjék bármi, én soha nem fogom magam ennyire elhanyagolni.


 

Sokan kinézik azokat az anyukákat, akik adnak magukra

És töretlenül tartom magam a fogadalmamhoz. Eleinte persze éreztem, hogy igencsak kinéznek a játszótérről, amikor talpig sminkben, csinosan jelentem meg. Néha szinte láttam a gondolatbuborékot némely anyuka feje fölött: „Na, ez is biztos csak magával van elfoglalva, honnan van ennyi ideje így kinézni?”

Volt, aki tett is egy-két „kedves” megjegyzést. Az egyik anyuka például megjegyezte, hogy hogyan lehetséges, hogy nekem mindig szépen van lakkozva a körmöm. Mikor azt feleltem, hogy szerencsére már elég jó lakkokat lehet kapni, amik akár 10 napig is bírják, odavetette, hogy talán nekem igen, de ő annyit takarít, hogy neki biztosan pár nap alatt lepattogna. Erre elmeséltem neki, hogy nálunk három cica van otthon, ami miatt rengeteget takarítok, és nekem is csak a lakkom bírja a strapát, a kezem nem. Az arcán hitetlenkedő mosollyal ingatta a fejét. Ekkor egyszerűen csak megmutattam neki a sok takarítástól húsig szétnyílt ujjaimat. Erre a csodálkozástól is tátva maradt a szája. Azt hiszem ekkor esett le neki, hogy én is pont olyan anyuka vagyok, mint ő, aki otthon mos, főz, takarít. Csak mellette veszi a fáradtságot, hogy magára is adjon.

Akkor és ott elkezdett rám máshogy nézni. Attól kezdve a korábbi cinikus megjegyzéseit felváltották az őszinte dicséretek. És azt vettem észre, hogy ő is próbál jobban odafigyelni magára. Mert, ha nekem sikerül, neki is menni fog.
 
Sokan pusztán hiúságnak vélik, ha valaki az átlagnál jobban odafigyel magára. Pedig az ember egész közérzete egészen más, ha tiszta a haja, ápolt a bőre és rendben vannak a körmei. Nekem minél nehezebb éjszakám volt, annál nagyobb gondot fordítottam a megjelenésemre. Lehet, hogy fél órával kevesebbet alhattam, de mégis inkább megmostam a hajam, mert tudtam, hogy másnap jobban fogom tőle magam érezni, és mert egyszerűen megéri a plusz fáradtságot. Arról nem is beszélve, hogy a páromat is megtisztelem azzal, hogy nem úgy nézek ki, mint, akit a kutya szájából rángattak ki.

"Nem akarom, hogy évek múlva zsíros hajú, kinyúlt melegítős nő nézzen vissza a fényképekről"
Másfelől mióta Fanni megszületett igencsak megszaporodott a fényképeink száma. Mivel Fanni – főleg a kezdetekben – egész nap a karomban volt, én is rajta voltam a képeink túlnyomó részén. Azt semmiképp nem szerettem volna, hogy ha évek múlva Fannival együtt visszanézzük ezt a csodálatos – bár kétségkívül borzasztóan nehéz – időszakot, egy zsíros hajú, kinyúlt melegítős, elhanyagolt nő nézzen vissza ránk. Azt szerettem volna, hogy a külsőm is sugározza azt a fényt és ragyogást, amit az ő érkezése az életünkbe hozott.

A mai történetet hallatán, pedig még inkább örülök, hogy, nap mint nap vettem magamnak a fáradtságot, hogy kicsinosítsam magam. Remélem így Fanninak soha nem jut eszébe, hogy Anya csak addig volt boldog, szép és fiatal, amíg ő meg nem született.

Szerző: Tömösi-Kerékgyártó Andrea pedagógus, egy kislány édesanyja, Lányomnak az életről Facebook oldal írója
Fotó: Pixabay