Mi anyák, főként ha első gyerekünket neveljük tele vagyunk félelmekkel, bizonytalanságokkal anyaságunkkal kapcsolatban, hogy „jó anya tudok-e lenni mindig?”, „mikor, hogyan etessem?”, „mit csináljak, ha sír, ha sokat alszik”, „ki mondja meg, mit tegyek?” stb.

Ezekben segít nagyon sok szakirodalom mellett több „népi bölcsesség” is (pl. sírás erősíti a tüdőt), családi hagyomány (pl. nagymama fürdeti a csecsemőt), aktuális divatszokás (pl. szoptatás 3 óránként), ezenkívül a saját hozott és aktuális félelmeink (pl. teljesítménycentrikusságom rávesz, hogy 6-8 hónaposan biliztessem gyerekem) irányítják cselekedeteinket, döntéseinket.
Ezek a különböző irányú biztatások, tanácsok sokszor ellentmondanak és nekünk nehéz kiigazodni köztük. De akkor melyik a helyes út?

Egy testben
Nézzük sorban, talán az elején kezdve, a kezdeteknél, mikor még gyerekünkkel egy „bőrben” vagyunk, amikor várandósan várjuk őt.
Talán minden kismamában jelen volt az örömön kívül a félelem is, hogy egészséges gyermekünk lesz-e és egészséges anyák tudunk-e lenni lelkileg.
Ebben a helyzetben a jelenre koncentrálás segít, az hogy egymásra hangolódjunk.
Gondolok itt arra, amikor nem eszünk bizonyos ételeket, mert nem kívánja a pici, és ez nekünk is rosszul esik. Lehalkítjuk a TV-t, amikor a zajra rugdosódást érzünk bentről, vagy simogatjuk, mert akkor ellazul, vagy nem nézünk meg félelmetes filmeket, mert akkor begörcsöl a pocakunk, megijed a babánk, és még sorolhatnánk több tucat példát.
A lényeg, hogy mi már ekkor ráhangolódunk gyerekünkre, szükségleteit, igényeit már ekkor képesek vagyunk kódolni, kielégíteni.
Fontos, hogy kimondjuk: „én érzem mi a jó neki” , figyelünk rá, elfogadjuk és akkor ő is elfogadja a mi igényeinket (pl. hogy dolgozunk, sportolunk, pihenünk).

Külön test, de egy lélek?!
Sokszor a nehézség abból adódik, hogy amikor megszűnik ez a „közös bőr”, mikor fizikálisan már nem egyek vagyunk, azt érezzük, hogy a köldökzsinór elvágásával ez a 9 hónapos egymásra hangolódás is a múlté lesz. Nem, ez nem múlik el. Ha bízunk abban, hogy csak egy más állapot és folytatni lehet és kell, amit már elkezdtünk vele, akkor a szülés után nem egy ismeretlen helyzet lesz, hanem csak másként folytatjuk vele a megkezdett kapcsolatunkat.
Ha a pocakban szerette, amikor simogattuk őt (férjünkkel együtt) és erre finom mocorgással válaszolt, de amikor mások érintették pocakunkat, kissé megkeményedett, akkor ezt az élményt merjük továbbvinni. Ha több generáció is él együtt, akkor is mi etessük, fürdessük, ringassuk az első hónapokban. Aztán természetesen fontos, hogy az apán kívül bekapcsolódjanak a nagyszülők, barátok is a nevelésbe.
Másik példaként azt említeném, amikor várandósként is sokat mozgunk, nyüzsgünk, dolgozunk, sportolunk, akkor a szülés után is merjünk kimozdulni, aktívnak lenni, hisz ezt mindketten elfogadtuk előtte is.
A szülés utáni depresszió hátterében gyakran az is állhat, hogy teljesen ellentétes életvitelt próbálunk magunkra erőltetni, azt gondolva, hogy otthon kell ülni, ezt kell tenni. Ezt kívánják meg tőlünk, de kik?!
Ne felejtsük, hogy szülés után még sok-sok hónapon át a gyerek egynek érzi magát velünk. Ha mi a kínt érezzük, ő is ezt érzi, és ezt jelzi nekünk sírással, hasgörccsel, szorulással stb. tünetekkel.

Polgár-Nagy Ágnes
pedagógiai-szakpszichológus
individuálpszichológiai tanácsadó