Hogyan lehet feldolgozni a szülés körüli gyászt? Egy édesanya gondolatai, aki elveszítette a mindössze 11 napos babáját.

Egyes évfordulók minden évben ugyanazt a súlyt mérik, és az örökre beégett pillanatok kéretlenül is betolakodnak gondolataink közé. 10 éve ilyenkor arra ébredtem, hogy semmi, de semmi nincs a helyén. A világ kifordult önmagából, és légüres térben kerestünk valamit, bármit, aminek van még értelme.

Szürkeség, és a „csak mással történhet meg” értelmetlenül kongó valósága. A semmit sem hozó hajnal sápadt fénye a kórház falán. Lassan felfogni a szavakat: „néhány óra, esetleg napok”. A kézfertőtlenítő émelyítő szaga. A gépek ritmusos csipogása. Gyönyörű apró arca. Remegve mellé lépni, félve ránézni.

Várni a várhatatlant. A hajnalban megcsörrenő telefon jeges döfése. 11 nap, végül ennyi adatott.

Csak egy fénykép - ennyi maradt, ami kézzelfogható. Néha még most is megpróbálom elképzelni, hogy milyen lenne most, 10 évesen a mi kis virágszálunk.

 

Bűntudat és tépelődés

Bűnösnek éreztem magam. Talán én okoztam mindent, és miattam lett beteg?

Azóta is kínoz a bűntudat, amiért nem voltam mindig mellette, míg az inkubátorban volt. Kérdések sora hasított belém sokáig. Vajon többet ér egy hosszú élet, mint egy rövid? Vajon abban az apró, közös időtöredékben adhattunk Neki bármit is?

Bárcsak tudnám, hol járt abban a néhány napban, öntudatlanul lebegve a két létezés között… Szép volt-e, amit látott, jó volt-e, amit érzett? Csak remélni tudom, hogy igen. Számunkra mindez már örök titok marad - ahogy a miértek is.

A legnehezebb azt volt elhinni, hogy a jéggé fagyott idő mégis tovább gördül egyszer; hogy a létezés még újra értelmet nyer, és még képes leszek mások és a saját szemembe nézni. Hogy ezután is vár még valami. Várt is, de ezt akkor még csak sejtettem…

 
A veszteség után – a pokol mély bugyra

A legfurcsább az volt, hogy szégyent éreztem. Fogalmam sincs, miért. Két karom üres volt, nem volt feladatom, űrt éreztem kívül is, belül is. A tejem, amivel táplálnom kellett volna őt, fuldokló zokogással öntöttem a csapba. Hetekig nem léptem ki a kapun, képtelen voltam akár csak a családi eseményeken is megjelenni, vagy az emberek szemébe nézni. Abszurd volt a tudat, hogy szültem, de mintha mi sem történt volna, reggel fel kell kelnem és elindulni a munkahelyemre. Hormonjaim és elmém is egészen másra voltak felkészülve, hiszen babagondozásra voltam programozva, teljesen természetellenes volt az, hogy az az előtti hétköznapokba kellett visszacsatlakozni.

Mintha két valóság keveredett volna. Testem minden részéhez a szülés és a baba gondolata kötődött. Nem láttam magam nőként, nem viseltem el az érintéseket. Egyedül az alvás volt elviselhető, hiszen míg aludtam, nem éreztem semmit. Ha azok, akikkel hosszabb ideje nem találkoztam, mit sem sejtve érdeklődtek a babáról, lefagytam, megnémultam, ők meg furán meredtek rám, miközben szemükkel a babakocsit keresték, hiszen azzal kellett volna sétálnom… Egyszóval meghasonlott, kimondhatatlanul mély lelkiállapotban vergődtem.

Ki és mi segített? – Elindulni felfelé

De lehetséges kimászni a gyász sötét verméből. A veszteségélmény természete olyan, hogy ha elnyomjuk és csendre kényszerítjük, később megerősödve tör majd elő, esetleg lassan felemészti a lelket. Nem szűnik meg létezni, de megszelídíthető. Nem küzdeni kell ellene, épp ellenkezőleg: ha újra meg újra megérint a veszteség fájdalma, ne álljunk ellent! Ragadjuk meg, hogy erősen tovalendíthessük. Ez persze nem kell, hogy magányos küzdelem legyen, nem szégyen lélekgyógyász, pszichológus szakember segítségét igénybe venni.

Mindenáron keresni kell magunkban, mik azok a szalmaszálak, melyek kapaszkodót jelenthetnek, mi az a kifejezési forma, amely számunkra segít feloldani a mázsás terhet: az önkifejezés bármely módja, és persze a család, bátorság a síráshoz és nevetéshez (sokszor a bűntudat tartja vissza az ember attól, hogy merjen nevetni), a természetjárás vagy a lelki gyógymódok egyike.

A környezetünkben azok segítettek legtöbbet, akik csendben, de biztosan mellettünk voltak. Nem kérdezgettek, nem nyaggattak, nem tanácsoltak semmit. Csak jelen voltak. Jöttek, segítettek, felmostak, bevásároltak, csendesen fogták a vállam, ha sírtam, és időt adtak a gyászunknak, megvártak.

És ne feledkezzünk meg a férfiakról sem! Ne hagyjuk őket magukra, ugyanúgy szenvednek, mint mi, csak őket még a keménynek mutatkozás terhe is nyomasztja. Kapaszkodjatok össze, öleljetek, beszélgessetek!

Ne felejts, hanem élj másként!

Számomra az elmúlás idővel rávilágított a létezés örömére: én még itt lehetek! Nekem még van lehetőségem!

Igen. Akik eltávoztak, megtanítanak minket talpraállni, és szemeinkkel azt is látni, ami mellett azelőtt csak elsétáltunk. Ez az ő ajándékuk. Éljük hát meg az életet örömökben és szeretetben, éljünk a lehetőségekkel, és nőjünk fel új életünkhöz úgy megerősödve, ahogyan ők látni szeretnének minket!

A mai évforduló nehéz napja is lassan véget ér. A lélegzet újra felszabadul, az élet most is megy tovább. A hosszát nem feltétlenül szabhatjuk meg, azt azonban igen, mivel töltjük meg.

Fotó: Freepik