Amikor egy gyerek azt mondja „nem” vagy „akarom”, a szülők nevelési stílusa, karaktere befolyásolja, hogy hogyan fogadják ezt a két szót.

Ha tiltjuk…
Ha szigorú nevelési elveket vallunk, akkor általában ez a két szó nem szerepelhet a gyerekek szótárában és ezt idejekorán letiltjuk nekik. A gyerek két módon reagálhat erre. Dacol, ellenáll és örök harcos válik belőle, vagy belenyugszik, beletörődik, hogy nem lehet akarata, és az önállótlan, akaratgyenge felnőttek táborát fogja gyarapítani.

Ha mindig engedünk…
Elkényeztető, túlóvó szülőként pedig minden „nemet” elfogadunk, minden akaratnak teret adunk. Elbizonytalanítja a gyereket, ha nincs keret, amin belül mozoghat és ezért válik dacossá. Az elkényeztetés és túlóvás velejárója, hogy a gyerek önállótlanná válik, hiszen egyedül nem tudja kipróbálni magát, mert mindig segítenek neki. Csak amikor 3 évesen egyedül kellene felvenni egy cipőt vagy egyedül megenni a reggelit (főleg ha sietnek a szülők), csodálkoznak, hogy a gyerek hisztizni kezd. Ne csodálkozzunk, ha a gyerek meg akar rajzolni valamit és csapkod, hogy ez neki úgysem sikerül.

Az „akarom” szó ellentmondásossága
Szeretnék kitérni egy kommunikációs ellentmondásra, ami az „akarom” szót és annak használatát érinti. Sok családban, óvodában, iskolában szinte tilos ennek használata, mert a használata neveletlenséget, illetlenséget tükröz. Helyette a „szeretném” szó használatát fogadják el. Az „akarom” szó negatív megítélésével nehéz megküzdeni a gyereknek, hiszen most kezdi élvezni, hogy van akarata (és nem „szeretnémje”). Úgy gondolom, soha ne tiltsuk le ezt a szót, esetleg egészítsük ki a „szeretnéddel”, így ez is be tud majd épülni. Gondoljunk csak bele, hogy mi felnőttek is más energiamennyiséget mozgósítunk, ha akarunk valakit vagy valamit, illetve ha csak szeretnénk. Az „akarom” sokkal nagyobb erőt biztosít számunkra.

Az arany középút
Az „akarom” kezelésében és kibontakoztatásában próbáljuk a középutat megtalálni. Kisebb tevékenységekben, döntésekben engedjük a gyerek „akaromját” kibontakozni pl. mit vesz fel reggel, de abban hogy mikor feküdjön le, mindig mi döntsünk.
Ez így egy kölcsönös együttműködés, mi is engedünk, a gyerek is enged. Ezzel kevesebb összeütközés, harc várható és nem rögzül a gyerekben az a téves tulajdonság, hogy „hisztis”, rossz vagyok.


Polgár-Nagy Ágnes
pedagógiai szakpszichológus