Gyermekkori sérülések két véglete: ha az édesanya elutasító, fáradt vagy pár hónap után visszamegy dolgozni; vagy ellenkezőleg, az anya nem akarja elengedni gyermekét, hanem mindig maga mögött akarja tudni. Gyermekkori emlékeink határozzák meg párkapcsolati gondjainkat? Pszichológus válaszol.

Szabó Sára pszichológushoz gyakran fordulnak párkapcsolati problémákkal, melyek közül szinte mindegyik valamilyen gyerekkori traumából ered. Vajon hogyan lehet rájönni arra, hogy egy régi emlék miatt vannak gondjaink? Mikor kell szakemberhez fordulni?
'Párkapcsolati parák? A gyerekkorban rejtőzhetnek az okok' címmel az ujnemzedek.hu a pszichológus szakemberrel járta körül a kapcsolatképtelenség mögött meghúzódó okokat.
 
Van-e olyan párkapcsolati probléma, ami a gyerekkorra vezethető vissza?
Igen, gyakorlatilag mindegyik. A gyerekkor az, amikor az énképünk, énhatáraink és megküzdési módjaink kialakulnak, és ha ez nagyjából rendben zajlik, tehát egészséges a személyiségem, akkor nincsenek tartós, visszatérő problémáim, mert tudom, hogy ki vagyok, mit szeretnék, és vannak képességeim a megoldásra. Na, ebből van manapság legkevesebb!
 
Hogyan ismerhetem fel a rejtett okokat?
Kicsit magamra figyelek, és átgondolom az eddigi kapcsolataimat. Kikkel volt eddig kapcsolatom? Meddig tartott? Mik voltak a problémák a kapcsolattal? Ki szakított? Milyen visszajelzéseket kaptam a páromtól? Mit gondolok most róla? Ha ezeket végiggondolva felfedezek valamilyen ismétlődést pl. mindig túl gyorsan közel engedem magamhoz a másikat, vagy éppen gondot okoz az intimitás, közelség megélése, akkor azzal a témával valószínűleg dolgom van!
 
Hol lehet a probléma gyökere?
Gondoljunk a gyermeki fejlődésre! Magzatként az anyával való tökéletes egységet éljük meg. Azután megszületünk, még alig tudunk kapcsolódni a világhoz, az anyával vagy gondozóval való kapcsolat során azonban lassan elkezdjük megkülönböztetni magunkat a külvilágtól, tehát kialakul az én és nem én közötti különbség, azaz az éntudatunk és az énhatáraink. Eközben még mindig az anyával való szimbiotikus egység ad biztonságot. Később az ún. közeledés-távolodás szakaszában már elkezdjük felfedezni a világot, de ha ott valami rossz történik velünk, még sűrűn visszatérünk az anyánkhoz. Azután egyre bátrabbak leszünk a felfedezésben, és a világunkba már mások is beletartoznak: apa, tágabb család, óvónő és a csoport. Ekkor már egyre hosszabb időre vagyunk távol az anyától, megtanuljuk a hiányát a róla alkotott belső képpel betölteni, és önmagunknak biztonságot adni. A csoportban megtanuljuk a társas viselkedés szabályait, hogy mit kezdjünk az agressziónkkal, hogy képviseljük magunkat.
 
A fejlődés alapja, hogy sosem vagyunk egyedül, mindig azáltal fejlődünk, amit a másik visszatükröz rólunk. Ezt hívjuk reflektív kapcsolatnak, ennek kiváló példája a párkapcsolat, amiben a korábbi sérüléseink visszatükröződnek, és mivel az életünk sok területét lefedi, sok felületet ad a tükröződésre.
 
Mik lehetnek a sérülések?
Például ha az anya elutasító, fáradt, vagy az első pár hónap után vissza kell mennie dolgozni, akkor a gyerek nem tudja megélni a szimbiotikus kapcsolat biztonságát. Ennek az a következménye, hogy felnőttként nem tud kapcsolatot teremteni, kerüli az intimitást, nem tud mit kezdeni a közelséggel, úgy érzi, hogy ő nem oké, esetleg depressziós lesz.
 
Ha az anya a szimbiózis után nem engedi el a gyerekét, hanem mindig maga mellett akarja tudni, akkor ezáltal azt sugallja neki, hogy „a világ veszélyes” nem jó oda kimenni. Ezek a gyerekek nagy valószínűséggel szorongók lesznek, és még felnőtt korukban sem önállóak. 30 évesen is hazahordják a szennyest, anyuci csomagol nekik tízórait, és persze egyetlen pár sem elég jó az ő kicsikéjéhez!
 
Lényegében ez két véglet, és természetesen még nagyon sok variáció van, és még nem is kell hozzá elválni, vagy bántalmazni a gyereket! Sokszor érkeznek hozzám azzal, hogy „De nekem nagyon jó szüleim vannak, mindent megadtak nekem, biztosan nem onnan származnak a problémáim”. Általában ez így is van, és a sérülések nem azt jelentik, hogy a szüleim rosszak vagy rosszat akartak nekem, csak bizonyos helyzetekben nem ismerték fel a szükségleteimet, vagy éppen nem úgy reagáltak. Például módosult tudatállapotban egyszer eljutottunk egy olyan élményhez, hogy a kliensem testvérét baleset érte, és az anyja rohant a vérző gyerekkel a kórházba, és őt kicsi háromévesként a nagy felfordulásban csak sokkal később vette ölbe valaki. Ebben az esetben nem lehet azt mondani, hogy a szülő rossz, hiszen azon volt, hogy a megsérült gyerekét minél előbb orvoshoz vigye, viszont háromévesként attól még igenis megijedek egy ilyen helyzetben, nincs mellettem anya és féltem a tesómat.
 
Mit lehet tenni?
Felismerni, és meghaladni. Két szó, de kemény munka van mögötte! Ahogy említettem reflektív kapcsolatban fejlődünk, tehát a párkapcsolatban is. Az első, hogy mindketten mélyítsük az önismeretünket, és felismerjük a saját mintázatainkat. Sokszor ezeknek a felismerése és megbeszélése is könnyít, mert már nem személyes támadásnak veszem a helyzetet. Önismeret tehát elengedhetetlen a felismeréshez, a meghaladás azonban már nem csak ismeretet, de cselekvést is igényel. Ahogy könyvből nem lehet megtanulni főzni, házat építeni vagy szeretkezni, úgy nem tudjuk minden problémánkat kibeszéléssel megoldani, tehát ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amiket csinálni kell!
 
Hogyan lehet csinálni?
Csinálni lehet a kapcsolatban, hiszen végül is együtt fejlődésről szól a történet, amiben nagyon fontos az együtt szó! Tehát: én tükrözlek téged és te tükrözöl engem, és vagyunk annyira érettek, hogy ezt kibírjuk, és feltöltsük egymás hiányait. Az rossz hozzáállás, hogy „én megmentelek téged”! Annak sosincs jó vége! Ha úgy érzed, hogy elakadtál, és valami nagyon szembe jön veled újra és újra, akkor érdemes szakemberhez fordulni. Sajnos még mindig tapasztalom, hogy a pszichológia népszerűsége ellenére a pszichológushoz járás még mindig nem trendi, mert a pszichológus a betegekkel foglalkozik. Nagyon szeretném, ha ez a tévhit végre eloszlana. A pszichológus olyan emberekkel foglalkozik, akik szeretnének boldogabban, kiegyensúlyozottabban élni és meghaladni a problémákat ahelyett, hogy újra és újra szembesüljenek velük. A pszichológiában számos egyéni vagy csoportos módszer van a probléma típusának megfelelően. Érdemes ezeket is kipróbálni, elmenni akár egy workshopra, hogy legyen mihez nyúlni, ha szükség van rá.


Eredeti cikk: ujnemzedek.hu
Szakértő: Szabó Sára pszichológus
Fotó: Freepik