Az óvodában a csendes pihenő sok gyerek számára inkább kínszenvedés, mint pihenés. Ráadásul sokszor rájuk ragasztják a "rossz gyerek" címkét is, mert a "nemalvásukkal" zavarják a többieket. De vajon kell-e aludnia egy nagycsoportosnak, vagy van más megoldás? Valach Renáta pszichológus, integratív gyermekterapeuta szakértőnk ad tanácsokat szülőknek és óvónőknek a helyzet kezelésére.

Ismerős a kép? Az óvodai csoportszobában néma csend, tizennyolc kisgyerek mélyen szundít, a tizenkilencedik pedig tágra nyitott szemmel számolja a repedéseket a plafonon, a huszadik pedig mindenféle apró zajt keltve próbálja átvészelni ezt az időszakot.

Szülőként és pedagógusként is ideje feltennünk a kérdést: valóban a pihenést szolgálja a kényszerített alvás, vagy csak egy elavult szokásjog alapú szabályhoz ragaszkodunk?

Kezdjünk el végre beszélni arról, mit mond a tudomány a nagycsoportosok alvásigényéről, és hogyan tehetnénk humánusabbá a délutáni csendespihenőt.

Parancsszóra nem lehet aludni!
Az alvásigény nem egy életkorhoz kötött, egységes „parancs”, hanem az idegrendszer egyéni érettségétől függ. A legtöbb gyermek 3 és 5 éves kora között vált át a kétfázisú alvásról (éjszakai + nappali) az egyfázisúra.
Kutatások igazolják, hogy 5 éves kor felett a gyerekek kevesebb mint 30%-ának van biológiai szüksége a délutáni alvásra.

 

Mi történik, ha egy óvodásra rákényszerítik az alvást? (Evidence-based eredmények)

A Queenslandi Egyetem kutatója, Karen Thorpe (2018) úttörő munkájában a nyálból mért kortizolszintet (stresszhormon) vizsgálta. Az eredmények megdöbbentőek:

- Stresszt okoz a gyerekeknek:
Azoknál az óvodásoknál, akik már kinőtték a nappali alvást, de kényszerítették őket a fekvésre, a kortizolszint magas maradt. Fontos értenünk a biológiai hátteret: élettani szempontból a kortizolszint egy határozott, ereszkedő görbét követ: a reggeli ébredés utáni csúcsértéket követően a nap folyamán fokozatosan csökken, és az esti órákra éri el a mélypontját. A kortizol-vizsgálatok azonban mást mutatnak a monofázisos alvásra áttért gyerekek kötelező ebéd utáni altatása kapcsán: a stresszszint azért nem tudott csökkenni a nem alvó gyerekeknél, mert az éber gyermek számára a kényszerű fekvés nem pihenés, hanem egyfajta 'bezártság-élmény', amely aktiválja a szervezet stresszválaszát. Ez a belső feszültség gátolja meg a kortizolszint természetes délutáni csökkenését, ami aztán az esti elalvást is megnehezíti. Fontos hangsúlyozni: a kortizolszint csökkenéséhez nem feltétlenül alvásra, hanem érzelmi biztonságra és relaxált állapotra van szükség. Ha egy érett idegrendszerű nagycsoportost alvásra kényszerítenek, a szervezete 'készenléti állapotba' kapcsol a frusztráció miatt. A vizsgálatok szerint tehát nem az ébrenlét, hanem a választási lehetőség hiánya és a plafonnézésre ítéltség tartja magasan a stresszhormon szintjét.

- Megnehezíti az éjszakai alvást:
Ez a belső feszültség nemcsak a délutánt rontja el, hanem mérhetően nehezíti az esti elalvást és rontja az éjszakai alvásminőséget is.

- Ez egy fejlődési mérföldkő:
Egy 2019-es tanulmány (Smith et al.) rámutatott: a délutáni alvás elhagyása ugyanolyan érési folyamat, mint a járás. Azok a gyerekek, akik már nem igényelték a szundit, a kognitív teszteken gyakran magasabb pontszámot értek el – az agyuk egyszerűen készen állt az „egy műszakos” üzemmódra.

 

Skandináviában ezt a módszert alkalmazzák, és szuperül működik
Mielőtt azt gondolnánk, hogy a „mindenki fekszik” rendszer az egyetlen opció, érdemes északra tekintenünk. A skandináv óvodákban gyakran fizikailag is kettéválasztják a pihenőt a "Light and Dark Room" rendszerrel:

- Van egy sötét Szoba (The Sleeping Room):
A klasszikus pihenőhely a kisebbeknek és azoknak, akik valóban elfáradtak. Itt félhomály, matracok és teljes csend uralkodik.

- Van egy világos Szoba (The Quiet Activity Room):
Ez a mentőöv az éber nagyoknak. Természetes fényben, babzsákokon vagy asztalnál ülve végezhetnek „alacsony ingerintenzitású” tevékenységeket: színeznek, legóznak vagy fülhallgatón mesét hallgatnak.

Az eredmény? Nincs stigma, a gyerek nem érzi magát „szabályszegőnek”, mert ébren van, az óvónőnek pedig nem fegyelmeznie kell, hanem koordinálnia.

 

Hogyan lehetne humánusabb a magyar „csendespihenő”?
Tudjuk, hogy a hazai infrastruktúra ritkán engedi meg a külön szobákat, de apró változtatásokkal is hatalmas eredményt érhetünk el. Íme, néhány javaslat:

- A „20 perces szabály”:
Aki 20 perc nyugodt fekvés után sem alszik el, az felülhessen az ágyában, és halkan matathasson egy előre bekészített „csendes-csomaggal”.

- Suttogó sarok:
Egy elszeparált részen engedélyezett a csendes színezés vagy kirakózás azoknak, akiknek már pattan a szemük.

- Fülhallgatós mesehallgatás:
A nem alvó nagyok hangoskönyvet hallgathatnak, ami leköti a figyelmüket, így eszükbe sem jut a többieket zargatni.

- A pihenés mint lehetőség, nem kényszer:
Ismerjük el, hogy a testnek kell 20 perc relaxáció, de az agynak nem feltétlenül kell kikapcsolnia.

Hogyan beszéljünk az óvónőkkel, ha a gyermekünknek már nincs igénye a délutáni alvásra?

Tudjuk, hogy a hazai óvodákban a hely- és szakemberhiány gyakran gátat szab a reformoknak. Szülőként a támadó fellépés helyett érdemes a „közös megoldáskeresés” irányából közelíteni. 
Íme négy tipikus elutasító reakció és az azokra adható együttműködési szándékot jelző válasz:

1. „Nincs külön emberem, aki vigyázzon rá, ha nincs az ágyban.”
Az óvónő félelme: A pedagógus attól tart, hogy a csoport felügyelet nélkül marad, vagy nem tudja elvégezni az adminisztrációt.
Szülői válasz: „Teljesen megértem, a biztonság az első. Nem is kérném, hogy külön szobában legyen. Megoldható lenne, hogy a saját matracán maradjon, de felülhessen és halkan – például egy kis könyvvel vagy fülhallgatóval – leköthesse magát? Így szem előtt van, de nem feszült a kényszerű fekvéstől.”

2. „Ha őt hagyom ébren, a többiek sem fognak elaludni.”
Az óvónő félelme: Dominóeffektus – ha egyvalaki játszik, mindenki azt akarja majd.
Szülői válasz: „Ez jogos félelem. Mit szólna egy '20 perces szabályhoz'? Mindenki megpróbál elaludni, és aki 20 perc után is tágra nyitott szemmel fekszik, az kaphatna egy 'csendes engedélyt'. Ez egy kiváltság lenne, amit csak akkor tarthat meg a gyerek, ha tényleg síri csendben marad.”

3. „Ez a szabályzat, mindenkinek pihennie kell.”
Az óvónő félelme: Megfelelés a házirendnek és a feletteseknek.
Szülői válasz: „Egyetértek, a pihenés alapjog és kötelezettség is. De tehetnénk különbséget pihenés és alvás között? A szakértők szerint a mozdulatlan, stresszes fekvés nem pihenés az idegrendszernek. Ha halkan matat, a teste pihen, az agya pedig relaxál – ez szerintem teljes mértékben belefér a pihenés fogalmába.”

4. „Rossz példát mutat a többieknek.”
Az óvónő félelme: Az igazságosság érzésének sérülése a csoportban.
Szülői válasz: „Lehetne ez egyfajta 'Nagycsoportos jogosítvány'? Keretezhetnénk úgy, hogy a legidősebbek már tanulják az önálló, csendes elfoglaltságot, ami az iskolára készíti fel őket. Így a kicsik látják, hogy ez a 'nagyok' dolga, amire majd ők is megérnek.”

A szerző további cikkeit itt találod >>

Felhasznált kutatások:
•    Thorpe, K. J. et al. (2018): Mandatory naptimes in childcare do not reduce children's cortisol levels. Scientific Reports.
•    Smith, S. S. et al. (2019): Correlates of naptime behaviors in preschool aged children. Nature and Science of Sleep.

Fotó: Freepik

Szerző: Valach Renáta