Mire tanítsuk gyerekeinket: arra, hogy álljanak ki magukért és - bárhogyan is, de - húzzák meg a határaikat, vagy pedig fogadják el a helyzetet és igyekezzenek odébbállni? Vajon elég a jó nevelés és az, hogy a gyerekeinkre bízzuk saját konfliktusaik megoldását? Esetleg tanítsuk meg őket, mikor kell tettekkel is kifejezni: elég?

Gyermekközösségekben sosem ismeretlen a fizikai bántásig, ütésig fajuló vita vagy bántalmazás. Egyes szülők arra tanítják gyermeküket, hogy sose üssenek meg senkit, míg mások igyekeznek megértetni gyermekükkel, hogy van az a helyzet, mikor már cselekedni kell.

Hol a határ? Mi a fontosabb: a „sosem ártok” elve, vagy a jogos önvédelem és határhúzás? A kettő kizárja egymást? Hogyan reagáljunk szülőként, ha gyermekünk megvédte magát, de ehhez neki is fel kellett emelnie a hangját – vagy éppen a kezét?

Határozott véleményt fogalmaz meg ez az ismeretlen szerzőtől származó gondolatsor. Egyetértesz vele?

„Én megtanítom a gyerekemet arra, hogy visszaüssön! Elsőnek semmiképp – de utolsóként mindenképp.
Ugyanis én nem egy bokszzsákot nevelek, hanem valakit, aki megállítja az őt bántalmazókat. 
Azt mondod, „Miért nem sétált el?"
Azt mondod, „Az erőszak nem megoldás”?
Szuper. De kérlek, mondd ezt annak a gyereknek, aki először ütötte meg az enyémet!

Mi nem lábtörlő-gyereket nevelünk. Ugyan megtanítjuk a gyermekünket arra, hogy tisztelje mások határait, ezzel együtt arra is, hogy önmagát tisztelje! 
Mi betartjuk mások határait. Ha azonban valaki átlépi a miénket, önvédelemmel válaszolunk.

Ha nem akarod, hogy a gyerekem visszaüssön a tiédnek, tanítsd meg, hogy tartsa maga mellett a kezeit.

Biztos lehetsz benne, hogy az én gyerekem sosem fog harcot kezdeményezni – de azt nagyon remélem, hogy ha szükséges, egyetlen mozdulattal lezárja azt.

És utána? Hazafelé eszünk egy jégkrémet!”

 

Forrás: Facebook
Fotó: Freepik