Vannak gyerekek, akik a többiekhez képest nehezebben válnak el reggelente a szüleiktől, nem viselik jól, ha máshol kell aludniuk, és a legegyszerűbb dolgokban is igen lassan önállósodnak, ezért sokáig kiszolgálják őket a szülők. Ennek hátterében azonban sokszor egy nehezen elengedő szülő - legtöbbször anya - áll.

Az elválással, önállósodással nehezen megbirkózó gyerekek mögött gyakran egy gyakran szorongó, féltő, aggódva vagy ragaszkodva kötődő szülő – legtöbbször édesanya – áll, akinek még lelkiismeret-furdalása is van, ha másnál hagyja a gyermekét, vagy nem csinál meg neki valamit. 
Kiskamasz korában is kísérgeti a gyermekét, hosszasan altatja, elkészíti neki a szendvicset vagy beviszi neki a törülköző, gondolván, "a gyereknek szüksége van erre".

Pedig gyakran a szülőnek van minderre érzelmi szükséglete, még akkor is, ha mindez amúgy már fárasztó vagy terhes a számára, és akkor is, mélyen tudja, hogy a gyerek nyilvánvalóan többre képes.

 

Természetesen a gyermekek babastátusz-megőrzési vágya mögött meghúzódhatnak komolyabb okok is: például félelmekkel küzd, érzi a szülők közti konfliktusokat, esetleg a kistestvér születése miatt kevesebb figyelmet kap, és szeretné visszakapni azt a dédelgetést és meghittséget, mint azelőtt.

Most azonban azzal az esettel foglalkozunk, melynek kapcsán Fischer Imre pszichológus, kineziológus úgy fogalmazott, hogy a szülők (jellemzően az anyák) nagy részének gondjai vannak a leválással. A gyermek-szülő viszonyban a kulcsszerep tehát az édesanyáé.

 

A rendkívül szoros kapocs egy pontig érthető és természetes, hiszen egy anya sokáig fizikai, tehát szó szerinti szimbiózisban is él gyermekével, így az erős kötődés kialakulása nem véletlen. (Például a közösségbe szoktatás is jellemzően az anyát viseli meg jobban.)

Ugyanakkor szülőként muszáj tudatosan állni a kérdéshez, és felismerni, ha mi magunk kötődünk annyira, hogy nem tudjuk elengedni gyermekünket! A leválás és önállósodás kulcsa sok esetben az édesanya hozzáállása!

 

Fontos tudni, hogy a gyermek ezeket a túlzott - és előle elfedni próbált - indulatokat megérzi, hiszen a gyermek szinte „egy” az édesanyjával, ezért átveszi a szorongás és addogalom „hullámhosszát”.

Pedig a leválásnak szükségszerűen be kell következnie ahhoz, hogy egészséges, önálló felnőtt váljon gyermekünkből.
A későbbiekben a kamaszkor még úgyis bőven hozza majd magával a lázadást, mely szintén az egészséges leválás része, addig azonban fontos lenne, hogy addig a szorongó, nehezen elengedő szülő tudatosítsa magában a problémát, és szakember segítségével – vagy erősen tudatos önmunkával! - feloldja saját szorongásait, túlféltését és túlzott kötődését, és elkezdje apránként „messzebbre engedni” és kevésbé kiszolgálni gyermekét.

 

Találjuk meg a nekünk megfelelő fokozatosságot és változtassunk! A gyerekek hamarabb hozzászoknak, mint gondolnánk. Lehet, hogy már mi magunk sem hiszünk abban, hogy lehetséges változást elérni, annyira megtszoktuk a helyzetet - holott legtöbbször jóval egyszerűbb, mint hinnénk.

Jellemzően amint ez megtörténik, a gyermek-felnőtt dinamikában és a gyermek önállóságában is érezhető változás áll be, melynek figyelemmel kísérése felemelő, és megerősítő hatással bír a szülő számára is.

 

1. Bízzunk a gyerekben: általában sokkal többre képes, mint ahogyan azt gondoljuk!

2. Dolgozzunk magunkon, igyekezzünk megfejteni szorongásaink, túlzott - fizikai vagy lelki - kötődésünk okát, és a gyerek korának megfelelő kapcsolódásban éljük meg a bennünk lévő szeretetet!

3. Tudatosítsuk, hogy majomszeretet és kiszolgálás nem jól szeretés: az életre felkészítés nem kevésbé a szeretetünk bizonyítéka, sőt!

4. Tudatosítsuk azt is, hogy a leválással nem veszítjük el gyermekünket, sőt: a megfelelő tempójú eltávolodással őrizhetjük meg a jó kapcsolatot a gyerekkel hosszú távon is, ráadásul így válhat belőle önálló, egészséges lelkű és talpraesett felnőtt.

 

Következő cikkünkben konkrét ötleteket adunk az önállóság elősegítésére.

 

Szerző: Szülők Lapja
Fotó: Freepik