„Mindig is el tudtam képzelni magam a gondoskodó anya szerepében, aki egy nap majd ízletes és változatos ételeket készít a gyerekének, és rendszeresen elrejt a csomagjában valami finomságot, hogy jelezze: akkor is gondol rá, ha épp nem lehet vele. De ez most egészen más. Eljött az a nap, amikor valóban el kell engednem őt…”  - Egy édesanya érzései a gyermeke elengedésével kapcsolatban...

„Mindig is el tudtam képzelni magam a gondoskodó anya szerepében, aki egy nap majd ízletes és változatos ételeket készít a gyerekének, és rendszeresen elrejt a csomagjában valami finomságot, hogy jelezze: akkor is gondol rá, ha épp nem lehet vele...

De ez most egészen más.
Eljött a nap, amikor valóban el kell, hogy engedjelek.
Iskolás lettél, és számomra csak vánszorognak a percek, míg újra látlak...

Késő este van, állok a konyhában, és csomagolok. Majdnem olyan jó érzés, mint ahogy régen elképzeltem, de ezúttal valami keserédes is keveredik bele. Nehéz szívvel jut eszembe, hogy mostantól nem csak az uzsonnádat csomagolom minden nap – hanem kiengedlek téged a világba.
 
Ételt csomagolhatok – de nem lehetek ott, hogy fogjam a kezed, bátorítsalak, osztozzak az örömödben vagy épp megvigasztaljalak, ha arra van szükséged. Mások lesznek már melletted, és válnak egyre fontosabbá.

Tudom, hogy készen állsz – hisz óvodába is jártál –, de ez most valahogy egészen más. Új feladatok, más közösség, több kötelesség... És a következő sok-sok év már erről fog szólni. Ez egy folyamat, és egyben új időszámítás.

Félek, hogy ahogy egyre önállóbbá válsz, úgy lesz egyre kevesebb az együtt töltött időnk is. Ez a gondolat megvisel. Talán azért, mert te vagy az elsőszülött gyermekem. Az, aki megtanította nekem, mit jelent anyának lenni - amit azóta is folyamatosan tanulok, és ezekbe az új „fejezetekbe”, mint a mostani is, bele kell nőnöm. 

Hiányzik az az otthoni hangulat, mikor még sok időt töltöttünk együtt – igen, még a zaj, a káosz, az állandó igényed is a figyelmemre. Azt hittem, készen állok, és örülni fogok a csendes pillanatoknak, a lehetőségnek, hogy újra több időm jut magamra... Hiányzik az, mikor egész nap szükséged volt rám.
Persze büszke vagyok, de közben egész nap csak rágódom, mi lehet veled, jól érzed-e magad azokkal, akikkel reggeltől délutánig együtt vagy.

Sose gondoltam volna, milyen fontossággal bír majd egy időpont – 15:15 –, mikor kilépsz az iskola kapuján és végre magamhoz ölelhetlek. Egész nap az órát figyelem, és a percek csak vánszorognak...

Tudom: ez a szülői lét. Életszakaszok, elengedés, változás. És még több: én is többé és jobbá válhatok közben anyaként. Felnőhetek hozzád, alkalmazkodva a változásokhoz, tiszteletben tartva a határaidat, egyre távolabbra engedve téged, mégis stabilan mögötted állva...

Az élet halad előre, és nekem is ezt kell tennem.

Soha egyetlen percet sem bánok meg, amt veled töltöttem és töltök. Mindent megéltem a legteljesebb mértékben, igazán jelen voltam, mindent beleadtam - és hálás vagyok ezért utólag magamnak.

Azt mondják, egyetlen szempillantás, és a gyerekek felnőnek. Pontosan így igaz. Egyre jobban értékelem az időt. Élvezem a pillanatokat, még a legegyszerűbbeket is. Sőt, tulajdonképpen azok a legszebbek. Mert azok adják ki az egész életünket.

Mindig a kisfiam maradsz, de soha nem állok majd a változás útjába. Engedem, hogy növekedj, többé válhass, eltávolodj - tiszteleteben tartva mindazt, ami az élet rendje.
Néha biztosan összetörik közben a szívem, de össze is forr majd, látva, milyen nagyszerű emberré cseperedsz - és tudva, hogy mit is jelent anyának lenni.  

Megtisztelő veled együtt fejlődni, gondoskodni rólad, feltétel nélkül szeretni téged – ez lesz a hivatásom életem utolsó percéig.

Mikor holnap kilépsz az ajtón az uzsonnásdobozzal, magaddal viszed a szeretetem is – minden egyes nap."

 

 

Szerző: Szülők Lapja
Fotó: Freepik